X. Boncmester leszek...

Helló-belló!

MATT ÉS LOUIS VISSZATÉRTEK!

Eltelt két hónap, deeee most ismét erőm teljében vagyok, és végre megírtam a tizedik fejezetet, ami elég...érdekes lett. Az eleje kicsit felkavaró, a közepe vicces, a vége szomorú. Na, ezt csinálja valaki utánam! Eltűnik két hónapra, aztán visszajön egy ilyen érzelmi katyvasszal? Nyugodtan kövezzetek meg.

A Same old love-on azt írtam, nem biztos, hogy hozok Újévre valamit, háááát, úgy látszik mégis :3 A feláldozható tizedik fejezetével kedveskednék nektek! Nem tudom, mikor jön a következő, mikor teszem fel a Mindenki megérdemel egy esélyt - második fejezetnél tartok, de eddig 25-20 oldal arányban.  Közben írom a Szilánk a szívbent, ami egy ilyen sportos dolog lenne, kicsit lazább és rövidebb. Hááát, majd meglátjuk, lehet csak a TFC láz kapott el.

Na de. Szerencsében gazdag, boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Véleményekke csak bátran! :3 Reméltem 2019-ben még többen csatlakoztok hozzám!

Kellemes olvasást!

Puszi!

De ehhez színt kellett

vallanom…

N

em tudom, mit vétettem, amiért ilyen apával áldott meg az ég. Sőt, úgy az egész családom defektes volt a maga vicces és ügyetlen módján, na de apám… Na, ő kész vicc volt. A válaszom a munkával kapcsolatban már azelőtt egyértelmű volt, hogy egyáltalán megfogalmazódott volna benne a kérdés. Hogy miért? Két okból: 1.) Ha apám azt mondja, nem fizeti az egyetemet, akkor nem is fogja. 2.) Ha ellent mondok neki és nem járok egyetemre, esélyem sincs kitörni innen. Alapvetően nem volt gondom ezzel a…diktatúrával, ami családon belül folyt, de amikor apu befenyített, akkor még a leglazább és leszarom-típusú embernek is megfeszül a háta.

Két nap telt el az öccsémmel való kellemetlen társalgás óta, tehát pont egy hete ismertem Louis-t és pontosan öt napja találkozgattam vele. Illetve ő jelent meg csak úgy a szobámban. Valamikor az ablakomban, valamikor az ágyamon ülve, alva, fekve. Egészen megszoktam és kedveltem a tásaságát, le tudott nyugtatni és sok tanáccsal látott el Maxszet illetően, bár az álmokra nem kaptam választ. Akárhányszor rákérdeztem, témát váltott, így jobbnak láttam, ha feladom.

IX. Probléma probléma hátán

Hellóka-hellóka, drágák!

Hát igen, újabb két hét... Én túl vagyok életem legrosszabb nátháján és sikerült egy hónap alatt úgy megutálnom a gimit, hogy húúú. De legalább találtam cuki animéket, amikkel feldobom az életem. 

De egy kicsike rossz hírrel jöttem. Nem tudom tartani a két hetet, természetesen ettől még írom a sztorit, csak eddig 3-4 résszel előrébb voltam, most pedig felzárkóztam, a 10. fejezetnek még a végére sem értem, és szeretném úgy töltögetni a részeket, hogy már előre megvan 2-3 fejezet. Tényleg bocsi! Csak mostanában sem időm, sem ihletem - illetve ihlet az van, csak drága Lexa nem tudja megfogalmazni. (De amúgy a Mindenki megérdemel egy esélytnek elkészült a designja, plusz már megvan belőle 20 oldal. Elég hosszú részek lesznek így, megközelítőleg 20-25 de akár 25-30 oldal közé is eshetnek.)

Nem tudom mikor találkozunk itt legközelebb!

Kellemes olvasást addig is!

Puszi!

A harag vajon

elmúlike-e igazán?

E

gy órája ültünk csöndben egymás mellett,  és ez kezdett kellemetlen lenni. Csak remélni tudtam, hogy Dr. Hale minél előbb végez és hazamehetek, hogy ne kelljen az öcsém homofób képét lesnem. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni a nézeteit, és nagyon idegesített, hogy ő bemesélésnek találja az identitásom. Pont egy tizennyolc éves tininek kell elmagyaráznom, hogy az identitás nem akarat kérdése? Legalább rá számítottam volna. De nem. Ugyanolyan gyökér, mint apánk.

− Nem akartalak bántani – suttogta maga elé, szemet forgattam.

− Azt hittem, nincs miről beszélgetnünk.

− Megijedtem!

− Mitől, hogy megerőszakollak? – kérdeztem felé fordulva. A szemében nem tükröződött az igazi megbánás, így nem is tudtam neki elhinni, amit mond. Mindössze megijedt, hogy egyedül marad. Ilyen hozzáállással tökéletesen megérdemelte azt a ribancot, akivel összefeküdt. Bármennyire is sajnáltam a történteket és bármennyire is aggódtam érte, a haragom erősebb volt, és nagyon nehezen bírtam magamban tartani. – Ugyan már, Max! Ugye te sem hiszed el, hogy ilyen könnyen megbocsájtok?

VIII. Nem pont erre számítottam...

Sziasztok babák!

Ismét elszáguldott előttünk két hét! Én túlvagyok egy lagzin - koszorúslány voltam...eh - és egy jó kis gyomorfájáson, plusz egy frissítő veszekedésen is. Na meg vagy húsz oldalnyi másoláson... És még pluszban megjegyzem, hogy animét is néztem. Elképesztő vagyok! 

Na, viccet félretéve, már a nyolcadik résznél járunk, te jó ég! Az elején elképzelni sem tudtam, mi lesz a nyolcadik fejezetben, most meg...csak úgy repkednek felfele a részek! Bár az előző részt nem sokan láttatok - tizenhatan, brühühü - és nem is érkezett rá komment én reménnyel telve töltöm most fel nektek ezt a részt, ami újabb lavinát indít el Matt életében, ha még nem lenne elég baja. 

Kellemes olvasást kívánok!

A véleményekkel csak bátran! 

Puszi!!

Nem tudom mennyire ciki

a professzorom irodája előtt hallgatózni,

mindenesetre megtettem…

Remélem Max majd értékeli!

B

iztosan nem vagyok normális. Egyszerűen erre már nincsen ésszerű magyarázat, amivel orvos elő tudna rukkolni. De kajak. Hogy süllyedhettem ideáig?

Ezen gondolkodtam már lassan negyvenöt perce a professzorom irodája előtt állva, miközben hallgatóztam és minden egyes kis szaftos részletet hallottam egy másik tanár szeretőjének hátsófeléről. Nem voltam rá kíváncsi, mindenesetre ezzel is bővült a tudástáram. Sosem tudok úgy nézni a takarítónőre, mint előtte…most már tudom, hogy piros csipkés tangát hord… Oh, Istenem! Elképzelni azt a nőt tangában? Nagyon nehezen tudtam visszanyelni a feltörekvő reggelim.

Már lassan háromnegyed órája álltam itt, előtte már egy órával vége volt a professzorom előadásának, ami egyben az utolsó órám volt ezen a napon, tehát egy órája és negyvenöt perce itt tengek-lengek, de még a pasival nem tudtam beszélni. Ráadásul tök hülyén éreztem magam, amiért hallottam, milyen is a takarítónő meztelen és még élvezték is a perverzek. Nem nézném ki egyikből sem, hogy ilyen…intim dolgokról beszélgetnek az irodában, pláne a professzor úrból nem. Mindenesetre végighallgattam és próbáltam nem leokádni az irodaajtót.

VII. Választás elé kényszerítve

Sziasztok drágáim!

Hogy elment a két hét, igaz? Csak úgy rohant felettünk az idő! Most már hosszabbnak fognak tűnni a napok, mert elkezdődött az iskola - sajnálom, tudom lélekben nehéz feldolgozni, de ezt el kell fogadnunk. Vigasztaljon titeket, hogy Matt és Max is suliba jár, bár náluk már március van és közelebb vannak a nyári szünethez, mint mi, azért náluk nagyobb problémák is akadnak.

Például, mikor öcsi bajba kerül, akkor ki segítsen rajta? A nagytesó? Vagy rohanjunk rögtön anyához és apához? Mi a helyes megoldás? Ezt Matt sem tudja igazán, de bármit megtenne az öccséért, így úgy dönt, hogy kezébe veszi az irányítást. Milyen problémával kerül szembe Max? Kiderül a részben, úgyhogy sipirc olvasni! ;)

Kellemes szombat délutánt!

És mééég kellemesebb olvasást kívánok nektek az első hét után! 

Puszii! 

Talán ideje lenne a saját lábamra állni,

de képtelen vagyok rá

E

nyhén szólva fájtak apu szavai. Felfele a lépcsőn azt kívántam, bárcsak inkább megütött volna, akkor most nem a szívem és nem is a lelkem sajogna úgy, mintha éppen egy orvosi csipesszel csipegetnék ki. A szobámba belépve minden férfiasságom elengedtem és hagytam, hadd csorogjanak a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, mert Louis még aludt, ezúttal hason, fejét az ablak felé fordítva. Halkan szipogva az ajtónak dőltem, majd a földre csúsztam. Átöleltem a lábaim, térdeim közé fúrtam a fejem és csak hagytam, hadd ömöljenek a könnyeim. Hülye menstruáló picsának éreztem magam, aki minden hülyeségen sír. Csakhogy ez nem volt hülyeség, apu ezt nagyon is komolyan gondolta, márpedig nem hagyom, hogy kettő és fél évem kárba vesszen. Apánál nem volt elég a ,,Nem akarom”, amíg nem vagyok halálos beteg, addig tennem kell azt, amit ő jónak lát. Hiába mennék el dolgozni, annyit nem szednék össze, amennyi az egyetemre kell.

Louis megmozdult, fejét felém fordította, és hunyorogva rám nézett. Két térdem közül néztem rá, elég szerencsétlenül festhettem, mert megtörölgette a szemeit, hogy meggyőződjön róla, tényleg igaz-e, amit lát. Igen, igaz. Tényleg a földön sírok, mint valami kislány.

VI. A pokol eredete és a pokoli nagy szívás

Sziasztok!

Részt ígértem? Részt ígértem. Hoztam? Hoztam. Egy csepp panaszotok sem lehet, ha szerencsém van, akkor ma este a kilencedik fejezettel is végzem, írthatom a MMEE-t, és minden nagyon hepi lesz. Elhittétek, mi? Sajnos vagy nem sajnos, de közeledünk az első - inkább második - konfliktusunkhoz, ami nem kap egyhamar megoldást. Mert minek az?

Ebben a részeben Matt megtapasztalja azt a furcsa, ámde csodálatos érzést, hogy milyen is, mikor ézed valaki szívdobbanását. Mégha picit másként is. Illetve egy újabb gonddal találja szembe magát a fiatalember, amit csak egy módon tud kiküszöbölni. 

Olvassátok sok-sok szeretettel ezt a részt! (Mert én imádtam írni!)

Véleményeket még mindig nagyon várom, csak egy-ket szót! Sokat jelentene! <3

Puszi mindenkinek!

Visszafele olvasva a Biblia

már nem is Biblia

A

z elkövetkezendő pár napot, ami még hátra volt a hétből a fordított Biblia tanulmányozásával töltöttem. Ki gondolta volna, hogy a Pokol születése ilyen érdekes sztori lehet? Én biztosan nem, így meg is lepődtem, mikor némi érzelmet fedeztem fel a könyvben, mintha maga Lucifer sajnálkozna a könyv oldalain.

V. Kajakra nem akartam!

Sziasztoook! 
Nos, még nem telt el pontosan két hét, de l e h e t, hogy a héten jövök még egy résszel, ebben nem vagyok teljesen biztos. Ha a héten sikerül befejeznem a kilencedik fejezetét, akkor legkésőbb a hétvégén hozom a hatodik fejezetet, ami szerintem irtó cuki lett. :3

Bonyolódnak a szálak, az ember alig lát ki a problémából, Mattet pedig egyre inkább érdekli a világ! A következő két-három részben kiderül, hogyan viszonyul az új világhoz főszereplőnk.

Egy kis plusz infó: Terveim szerint még ebben a hónapban - ah, csak lenne időm! - felkerül egy újabb sztori, a Mindenki megérdemel egy esélyt. Úgy gondoltam, hogy erre a blogra töltögetem fel  jóóóval ritkábban majd, de ez attól függ, hogyan haladok vele. Nem kell félni, ezúttal nem bonyolódom bele a két történetbe, mert a MMEE már régen itt van, igazából ez már átírt változata. :3

De elég is a beszédből!

Kellemes olvasást!

Örülnék a kedves szavaknak! <3

Csak egy dolgot tehetsz, ha eltörted anyád tányérját.

Fuss.

A

nyám nagyon a szívén viseli drága tányérjai sorsát. Igazából csodálkozom rajta, hogy még nem nevezte el őket. Te ma Peterből eszel, te pedig Ryanből! Uh, nem köszi, ez nagyon rémesen hangzik. Egyébként meg tudom érteni. Ez az étkészlet többet ér, mint az egész ház. Sőt, szerintem, ha eladnám a tányérjait egy pazar villát vehetnék magamnak. Mármint nem olyan villát, amivel eszünk. Hanem egy hatalmas, négy emeletes csodát, itt Los Angelesben. Hm, milyen jó ötleteket adok magamnak.

Honnan a francból tudta, hogy eltörtem a tányérját? Minden délután beleles a kukába? Valami egyedi baktérium fajt tenyészt ki benne? Jelen helyzetemben talán nem is számít, elvégre örülök, ha élve megúszom.

IV. Tök jó, túléltem!

Sziasztok!

Megjöttem a negyedik fejezettel, itt már felbukkan új szereplőnk is. :3 Remélem tetszik nektek, szintén kicsit semmilyen rész lett, de hamarosan beindulnak a szálak. A dokumentumban már a nyolcadik résznél tartok, és a hatodik-hetedik, illetve a nyolcadik fejezet már jóval izgalmasabb lesz.

Éééés nagyon boldog vagyok, kész a történet trailere, amit itt is nagyon köszönök Lily-nek! Itt van a link, csak KATT IDE, de a blog oldalán is megtalálható. Én nagyon imádom! :3 Nézzétek meg ti is!

Két hét múlva tali!

Kellemes olvasást!

Véleményeket bátran! ;)

,,Sírva jössz a világra és körülötted mindenki mosolyog.

Igyekezzél úgy élni, hogy mosolyogva távozzál és körülötted mindenki

sírjon.”

H

át, őszintén megmondom, hogy sokszor gondolkodtam azon, milyen lehet haldokolni. Mármint úgy igazán haldokolni. Mindig azt hittem, ilyenkor lepörög az ember szeme előtt az egész élete, hirtelen olyan kicsi részletekre is emlékszik, amiket amúgy már régen elfelejtett és sosem találta fontosnak. Nem tudom, ki találta ezt ki, de hatalmas idióta volt.

Nem csak, hogy semmi emlékkép nem lebegett előttem és konkrétan a nagy fekete semmiben úszkáltam, de még hatalmas fájdalmam is volt. Honnan tudtam, hogy haldoklom? Éreztem. Egyszerűen tudtam. Éreztem, ahogy a testem az életben maradásért küzd.

Alternatív érettségi

Köszönöm a kihívást  Majra Loranch-nak, akit bár még nem ismerek, egy remek kezdeményezése van a Facebookon, amelynek segítségével rengeteg kezdő vagy visszatérő blogger kaphat erőre!

III. Kellemetlen, de nem emlékszem

Sziasztok!

Milyen gyorsan eltelt két hét? Le vagyok döbbenve.

Nooos, ez a rész kicsit rövidebbre sikeredett, kicsit talán unalmasabbra, de úgy érzem szépen lassan kerekedik ez a történet - pláne úgy, hogy már a 6. fejezetet írogatom.

A fantasy rajongók örülhetnek, hamarosan elindul a démoni oldala is dolognak, igyekszem élethűen - már amennyire ezt lehet élethűen - előadni.

A véleményeket/kritikákat köszönöm! Még most is meg vagyok hatva, akit érdekelnek A feláldozhatóról írt vélemények, az a "Vélemények" gombocskára kattintva megtalálja őket. ^^

Minden kedves szót szívesen fogadok!

Kellemes olvasást!

Lehetséges, hogy csak úgy

eltűnnek az emlékeim?

K

éső este ébredtem fel, de akkor sem a vizelési inger miatt, sokkal inkább azért, mert vízben úsztam. Olyannyira kivert a víz álmomban, hogy az egész ágyam vizes volt. A hajam a homlokomhoz tapadt, én magam bűzlöttem és nagyon melegem volt, lihegtem, ezen kívül pedig elképesztően szédültem. Mikor felültem az ágyban, az öcsémmel találtam szembe magam, aki érzelemmentes arccal ült az ágyam melletti székben. Már tiszta póló volt rajta, megborotválkozott és sokkal jobban nézett ki. Terpeszben ült, térdeire támaszkodva, és bár arcán semmilyen érzelem nem látszódott, szemeiből sütött az aggodalom.

− Értem kiáltottál – közölte rekedtes hangon, mintha ő is most kelt volna. – Azt hittem rosszul vagy, de csak rémálmod volt.

Ha lett volna erőm és nem szédültem volna, biztosan elmosolyodok, ehelyett csak nyöszörögtem egy sort. Max felpattant a székből, majd az ágyam szélén foglalt helyet, tenyerét pedig a homlokomnak nyomta.

II. Furcsa álom

Sziasztok!

Nos, egy újabb rész! Örülök, hogy páran rátaláltatok és szeretitek, mert én is nagyon szeretem írni, bár mostanában nincs időm. Az Egyesekkel voltam kihelyezve itt a faluban, rengeteg gyerekkel kellett lenni, és ennek még lesz folytatása jövőhéten az ovisokkal. Piszok fárasztó. Alig élek, mikor hazaérek. 

És igen, holnapra ígértem a részt, de ma hozom, mert félő, holnap megint csak nem lesz időm.

Szívesen fogadok minden kedves szót! ;)

Remélem tetszik!

Kellemes olvasást!

Az álmok olyanok, mint az emberek: jönnek-mennek,

de csak az árthat neked igazán, akinek hagyod.

−K

ié ez a kabát? – kérdezte anyám pár perc néma és kellemetlen csend után. Akkorra már kicsit lenyugodtak a kedélyek – anyu is nyugodtabbnak tűnt – és csöndben ültünk egymással szemben. Gondolhattam volna, hogy anyunak sasszeme van, és rögtön észreveszi, hogy bár hasonló a két kabát, mégsem ugyanaz. Elhúztam a szám.

− Kezdeném azzal, hogy kiraboltak és elvettek tőlem száz dolcsit. Aztán ahogy összeverekedtem a sráccal, a földre estem és sáros lettem. Szóval Victor odaadta a sajátját. – Anyu arcára ismét kiült az aggodalom.

− De nem esett komoly bajod?

− Nem, a srác még meg is dicsért, hogy milyen jól ütök – húztam ki büszkén a mellkasom, mire elmosolyodott. Átnyúlt az asztalon, majd megfogta kezeimet, amiket az asztal tetejét pihentettem. Vagyis inkább a terítőt morzsolgattam. Ideges voltam, elvégre hazudtam az anyámnak, nem nagyot, csak egy picike füllentés volt, de akkor sem hagyott maga után valami kellemes érzést.

I. Kirabolnak

Sziasztok!

Egyrészt: Üdv a blogon, sok szeretettel köszöntelek titeket! Másrészt: Ez a sztori jó ideje itt bujkált már az agytekervényeimben, és úgy érzem, megérett a szüretre, tehát két-három hetente hozok részeket. Nem olyan hosszúak, maximum 10 oldalasak, ez most kezdetnek 6. Már kész van pár fejezet, de igyekszem gyarapítani! 

Szóval... Remélem tetszik nektek!

Kellemes olvasást! 

Puszi: Lexa

A gyengék mindig

 hátráltatnak.

H

étköznap reggel elmenni orvoshoz felér egy katonai kiképzéssel. Futsz, mászol, kapaszkodsz, próbálsz nem elájulni, aztán félholtan megint hazautazol. Reggel negyed kilenckor buszozni egyenlő a pokollal. Rengeteg iskolás gyerek, annak ellenére, hogy már tizenöt perce megy az első óra, rengeteg öreg néni, holott bőven van idejük, és persze rengeteg beteg kisgyerek. Erre van szüksége egy magamfajta idiótának, aki annyira örült annak a csöppnyi tavasznak, hogy rögtön nekiöltözött, és voila! Máris kaptam egy gyilkos náthát. Erre pedig rátesz egy lapáttal az, hogy férfi vagyok. Igen, kész kínszenvedés a férfinátha, ilyenkor minden hímnemű egyed az életéért küzd.

Az állapotomon pedig csak rontott a mellettem ülő anyuka és gyermeke, akik folyamatosan mellettem prüszköltek, sőt, a kislány direkt felém fordulva tüsszögött. Morogva húztam bazi nagy sálamat az arcomra, de ez sem igazán segített, mire leszálltam a buszról, már gyötört a láz. A kislány az anyjával – akik mellettem prüszköltek – nyelv nyújtva ment el mellettem, mintha csak tisztában lenne vele, mit okozott azzal, hogy ott tüsszögött mellettem. Én is kinyújtottam a nyelvem, mire önelégült képet vágva anyja után sietett. Persze! Kínozd azt is, aki nem vesz el! Vigyél sírba azzal, hogy még jobban megfertőzöl, pont erre van szükségem!