V. Kajakra nem akartam!

Sziasztoook! 
Nos, még nem telt el pontosan két hét, de l e h e t, hogy a héten jövök még egy résszel, ebben nem vagyok teljesen biztos. Ha a héten sikerül befejeznem a kilencedik fejezetét, akkor legkésőbb a hétvégén hozom a hatodik fejezetet, ami szerintem irtó cuki lett. :3

Bonyolódnak a szálak, az ember alig lát ki a problémából, Mattet pedig egyre inkább érdekli a világ! A következő két-három részben kiderül, hogyan viszonyul az új világhoz főszereplőnk.

Egy kis plusz infó: Terveim szerint még ebben a hónapban - ah, csak lenne időm! - felkerül egy újabb sztori, a Mindenki megérdemel egy esélyt. Úgy gondoltam, hogy erre a blogra töltögetem fel  jóóóval ritkábban majd, de ez attól függ, hogyan haladok vele. Nem kell félni, ezúttal nem bonyolódom bele a két történetbe, mert a MMEE már régen itt van, igazából ez már átírt változata. :3

De elég is a beszédből!

Kellemes olvasást!

Örülnék a kedves szavaknak! <3

Csak egy dolgot tehetsz, ha eltörted anyád tányérját.

Fuss.

A

nyám nagyon a szívén viseli drága tányérjai sorsát. Igazából csodálkozom rajta, hogy még nem nevezte el őket. Te ma Peterből eszel, te pedig Ryanből! Uh, nem köszi, ez nagyon rémesen hangzik. Egyébként meg tudom érteni. Ez az étkészlet többet ér, mint az egész ház. Sőt, szerintem, ha eladnám a tányérjait egy pazar villát vehetnék magamnak. Mármint nem olyan villát, amivel eszünk. Hanem egy hatalmas, négy emeletes csodát, itt Los Angelesben. Hm, milyen jó ötleteket adok magamnak.

Honnan a francból tudta, hogy eltörtem a tányérját? Minden délután beleles a kukába? Valami egyedi baktérium fajt tenyészt ki benne? Jelen helyzetemben talán nem is számít, elvégre örülök, ha élve megúszom.

Anyám mérges, veséig látó tekintetétől nincs sem rosszabb, sem ijesztőbb, sem felkavaróbb dolog a világon. Jó, de. A kínai kaja, mert én speciel ki nem állhatom, és igen felkavar. Mindegy is. Eléggé be lehet parázni azoktól a szemektől, körülbelül én is így festhetek. Jégkék szemei mintha csak arra figyelmeztetnének, hogy ne lépj rá a jég tetejére, mert beszakad alattad. Hát nem, nem fogok rá lépni, messziről kerülöm. Mostanában elég sokszor futottam össze a tükörképemmel – ami lassan felvállalhatatlan, mintha nem is én lennék –, de még sosem láttam ilyen rémisztőnek, mint amilyen anyáé.

A TV még ment, mi Maxszel lefagyva álltunk egymás kezét szorongatva, vártuk, mikor repül a papucs. De a papucs nem repült, de anyámnál nem lehet tudni.

− Szia, anyu! – kezdte kedvesen, aranyosan, gügyögve Max. – Milyen napod volt?

− Az most nem fontos – morogta. – De az igen, hogy mit keresnek a tányérdarabjaim a kuka előtt?

− Előtt? De hát beledobtam! – háborodtam fel, ezzel le is buktam. Ügyes vagy, Matt. Köszönöm szépen. – Hupszika…

− Hupszika bizony, fiatalember. Ez egy hét mosogatást jelent.

− Jaj, neee – nyögtem fel. Hah. Mosogatni? Rémálmaimban kísért az a kép, ahogy száz edényt mosok el. Ó, nem. Nem, nem, nem! Ez nagyon nem hangzik jól. De nem volt mit tenni, így csak nyöszörögve tűrtem, ahogy elhord minden idióta gyereknek amiért nem feküdtem egész nap ágyban, nem pihentem és a többi, és a többi. A szokásos blablabla szöveg a szülőktől, bezzeg mikor nem csinálok semmit, az a baj. Érdekes egy elméletei vannak, szó se róla.

− Egy haldoklás után képes vagy azt kérni, hogy mosogassak egy hétig? – kérdeztem bele sem gondolva abba, hogy egyáltalán anyu tud-e róla, hogy haldokoltam. De nyilván tudott, hisz’ hallottam, ahogy aggodalmaskodik.

Ledöbbenve állt előttem, mintha éppen valami orvosi definícióval rukkoltam volna elő, ami nem, hogy közember számára, de még számomra sem nyer semmi értelmet. Miután jégkék szemeibe néztem, én is így éreztem magam; idiótán. Pedig igazam volt, mégis hülyének éreztem magam, amiért ezt mondtam. Az öcsémet már meg sem említem, ő lemaradt az ,,Egy hétig mosogatsz!”-nál, mert úgy vigyorgott, mint aki éppen most nyert Tipmixen.

Anyu arca megkeményedett, állát felemelte, a szemei félelmet sugároztak, a kezét ökölbe szorította. Tehát nem akart síri, éppen visszatartotta, ezt bizonyította az is, hogy megremegett a szája, amikor megszólalt.

− Haldokoltál? Honnan veszed? – kérdezte rekedtes hangon, mire felsóhajtottam. Már nyitottam volna a szám, de aztán inkább becsuktam. Ne nézz hülyének! Nem nézett annak, hanem félt. Valamitől nagyon rettegett, így az öcsém előtt nem mertem megszólalni, csak álltam némán anyuval szemben és vártam, mikor vált témát.

− Elkezdem a vacsorát – mondta végül, majd már meg is perdült és a konyhába menekült. Az öcsém horkantott egyet a hátam mögött.

− Annyira azért nem volt vészes a náthád.

− Nem, valóban nem… − sóhajtottam, majd én is sarkon fordultam és a lépcső felé vettem az irányt, hogy bezárkózhassak a szobámba és elmerüljek az internet mély bugyraiban.

———

Eltűnés az árnyakban – gépeltem be a keresőbe, mire rögtön fel is dobott egy csomó hülyeséget. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű. Napokat tölthetek itt, mire találok valami elfogadható választ. Meg akartam tudni, hogy hogyan is csinálta ezt Louis. Biztos voltam benne, hogy nem természetes jelenség volt, tehát természetfeletti. Nem akartam elhinni az agyam ezen kreálmányát, de ez tűnt a legelfogadhatóbb válasznak.

Árnyutazás – dobta fel a kereső a századik oldalnál. Elég eldugott kis oldal volt, de mégis információval szolgált. Legalábbis értelmesnek tűnt.

Árnyutazásra csak a pokol gyermekei vagy a szellemek képesek. Sokan úgy tartják az árnyak a démonok lelkei vagy dimenziókat összekötő kapuk. Ennek hála a pokol szülöttei vagy a pokolban tartózkodó lelkek – szellemek – képesek az árnyak segítségével egyik helyről a másikra jutni. Éjszaka sokkal könnyebb az utazás, mert kevés a napfény, így a démonok lelkei – árnyak – több erővel rendelkeznek, tehát az utazás zökkenőmentesebb, mint nappal.

Remek. Louis a pokol szülötte és árnyutazik. Mint Nico di Angelo¹ a Percy Jackson könyvekben. Elképesztő.

Volt egy menüpont, leghíresebb pokolszülöttek címmel. Rákattintottam. Természetesen rengeteg latin név volt ott, megemlítettek pár bukott angyalt, Lucifert, aki szintén bukott angyal, de jó ideje a pokol egyik hercege. Aztán volt egy Clouis nevű.

Clouis Lucifer legfiatalabb félvér gyereke, tehát az anyja egyszerű halandó volt. Néhány feljegyzésben olvasható a neve, amelyben akkor alig száz évesnek írják le, aki maga a balszerencse.

Nevéből származik a Louis név, ami dicső harcost jelent, ami igen érdekes, mert az eredeti Clouis név latinul annyit tesz, mint pofon vagy csapás. Sokán úgy tartják Clouis az emberek oldalán harcolt a háborúk idején, ezért változott a neve Louisra.

Hajamba túrtam, majd hátra dőltem a székben. Felsóhajtottam. Tegyük fel, hogy a démonok és a pokol létezik, tegyük fel, hogy létezik természetfeletti. Ha ezt elhiszem, akkor azt jelenti, hogy végig szemellenzőt viseltem és nem voltam hajlandó befogadni a furcsa dolgokat. De így a sok fura emlékem értelmet nyer! Azaz nem vagyok őrült vagy nem erős a képzelőerőm, hanem én vagyok az, aki lát is valamit!

− Ne kutakodj utánam! – csendült fel mellőlem egy dühös hang. Ma tényleg arra pályázik mindenki, hogy elmúljak szívrohamban. Megugrottam a széken, ha nem döbbentem volna le annyira, amennyire, fel is sikítottam volna, de ennél azért kicsit férfiasabb voltam.

Oldalra pillantottam. Louis állt mellettem felvont szemöldökkel, karba font kezekkel és nagyon mérges tekintettel. Ha nem éppen most olvastam volna az árnyutazásról el sem hinném, hogy itt áll mellettem, hanem utána olvasnék, mégis milyen szereket tartalmaznak a gyógyszereim.

− Szóval te vagy az? – kérdeztem dübörgő szívvel, szinte alig halhatóan.

−  Semmi közöd hozzá! – vágta a fejemhez. Aztán elgondolkodott. – Jó, de. Elég sok közöd van hozzá. – Felsóhajtott. – Figyelj, ez nem így megy. Nem tudom, hogyan találtál erre az oldalra…

− A Google ereje.

− …de ezt nem innen kellett volna megtudnod – fejezte be olyan képet vágva, mintha éppen az egyik zoknimat lengetném az arra előtt és éppen azon gondolkodik, hogy megöljön-e mielőtt eltemet. – És nem is tőlem kellett volna – morogta. – Mindegy. Ez van. Ne kutakodj! Felhívod magadra a figyelmet és még erre nem vagy kész.

− Mire is, egész pontosan?

Szemet forgatott, közben latinul mormogott valamit. Hirtelen eltűnt a szemem elől, azt hittem a képzeletem játszik velem és csak odaképzeltem a szerencsétlent. Idegesen kapkodtam ide-oda a fejem, mikor megpördültem a székemmel, Louis már az ágyam szélén foglalt helyet és éppen gondolkodott. Szemöldökét összehúzta és cukin csücsörített, szinte azt is hallottam, ahogy a fogát csikorgatja.

− Beszéljünk meg valamit, hercegnő! – kezdett bele, miközben hangja olyan negédessé vált, hogy örömmel a karjaiba omlottam volna csupán csak azért, hogy hallgathassam. Furcsamód nem volt akcentusa. Mármint nem volt franciás, úgy beszélt, mint bármelyik Los angelesi.

− Nem vagyok hercegnő. – Nem igazán érdekelte ez a tény, mintha meg sem hallott volna, folytatta.

− Sőt, előbb teszek fel egy kérdést. Nem érzed, hogy valami nem stimmel a világodban? És most nem a villásnyelvű kiscsajról beszélek alsóból.

− Mégis honnan tud…

− Nem számít, honnan, csak tudom – vont vállat. – Azt hiszed te vagy az egyetlen Látó? Több ezren vagytok, akik látnak minket. De válaszolj a kérdésre.

Nem követelőzött, nyugodt volt. Legalábbis a hangja. Az arca érzelemmentes volt, a szemei pedig szabályszerűen örvénylettek, mint egy légörvény. Még a pupillája sem látszódott, csak a nagy fehér kavargó akármik körülötte.

Ami pedig még rémisztőbb az az, hogy igaza volt. Miért pont most fedezem fel a…képességem? Minek is nevezett? Látónak? Miért nem élhettem vakon? Változik a világ, minden tini így érzi, de most, hogy mondja, nem csak egyszerű felnőttéválásról van szó.

− De, érzem. Valami nem…

− …klappol? – kérdezte huncut félmosollyal az arcán, én pedig csak tátott szájjal néztem rá, mert pont ezt akartam mondani. – Mit is mondtam ma délelőtt? Hogy erősebb kapcsolat van köztünk, mint azt egy ember el tudja képzelni. Erről beszélek. Minden testi és lelki fájdalmadat érzem, hallom a gondolataid, látok a szemeddel. Érzem az érzelmeidet, ragaszkodásod, a félelmed, a szereteted. Mintha egy test lennénk.

− És ez mitől van? – Tanácstalan voltam, de nagyon. Sokszor éreztem úgy, hogy figyelnek, de azt sosem gondoltam volna, hogy egy…ilyen lény azt érzi, amit én. Ráadásul az egész szitu abszurd és bizarr volt. Alig két napja ismerem látásból a fickót, még csak a vezetéknevét sem tudom. Alig két napja még úgy éltem, mint egy normális halandó, ahogy Louis fogalmazott. Nem láttam furcsa álmokat, nem emlékeztem ilyen fura lényekre, sőt, a normális, mindennapi emlékeim el is tűntek. Mintha hiányozna egy kép az albumomból, de nem tudom, melyik. Éreztem, hogy változik a világ körülöttem, persze, hogy éreztem! A fenébe is! Hiszen sosem voltam normális, csak ezt negatívumként kezeltem.

− Ha tudnám, már elmondtam volna – felelte őszintén. – Hidd el, nálam jobban senki sem tudja, milyen a sötétben tapogatózni, de ha tudnék bármit is erről a kapocsról, a világodról és a változás okáról, már elmondtam volna. De nincsen semmi biztos információm.

− Elpusztul a Föld, vagy mi a fene? Mert ez tökre így hangzott. – Elhúzta a száját.

− A Föld nem, csak a világod.

− Ezzel aztán sokat segítettél − dünnyögtem az orrom alatt. Felsóhajtott, majd a szekrényemhez sétált és lekapta róla a Bibliát, ami soha nem nyitottam ki. Nem volt bajom a vallásommal, de valahogy a Biblia már nem fért bele. Nem tudom, miért, csak nem és kész.

− A szüleid keresztények, nemde? – kérdezte belelapozgatva a könyvbe. – Sosem rémisztgettek azzal, hogy ha rossz leszel, a pokolra jutsz? De ha jó leszel, akkor a mennyországba?

Oh, dehogynem! Főleg a nagymamám. De most felnőttként csak mosolygok rajta. Butácska mesék, kitalációk. Menny és pokol? Ugyan már! Senkinek sincs elképzelése arról, mi vár a halál után, aki pedig megtapasztalta, az sosem jött vissza elmesélni.

− De…

− Ez már három világ – magyarázta. – Menny, Föld, Pokol. Mi a Földet csak Halandó világnak hívjuk.

− Kik is pontosak azok a mi?

Mintha csak erre a kérdésre várt volna, felém fordult, majd összecsapta a Bibliát, ami egy porfelhő kíséretében el is tűnt, és ismét a polcomon bukkant fel. Már le sem döbbentem. Az elmúlt két napban elég sok furcsaságon mentem keresztül ahhoz, hogy ne érdekeljen.

− Hát, én, meg még egy csomó másik lény – mondta szinte búgva. Minden egyes szónál tett egy lépést, már majdnem, hogy a képembe mászott.  Általában ez idegesít, ki nem állhatom, mikor valaki azon a bizonyos szférán belül tartózkodik, de az ő esetében nem bántam. Sőt, egészen sóvárogtam azért, hogy a közelemben lehessen. Állj! Sóvárogni? – Éppen pár pillanattal ezelőtt gondolkodtál azon, mennyi furcsa emléked van furcsa lényekről. Nos, ezek a lények démonok.

Nem tudom miért, de nevetni kezdtem. Szabályszerűen röhögtem, a térdemet csapkodtam, mintha az évszázad poénját mondta volna el. Úgy is nézett rá, mint egy idiótára. Egyik szemöldöke az egekben, a szája félig nyitva volt, valószínűleg próbálta feldolgozni ezt a reakciót. Miután kiröhögtem magam, könnyeimet törölgetve egy zsebkendőért nyúltam.

− Szóval démonok – mondtam könnyező szemekkel. Felsóhajtott.

− Igen, démonok.

Azt hiszem, most esett le igazán mit is mond, hirtelen eluralkodott rajtam a pánik. Démonok között éltem és csak én láttam őket? Az osztálytársam is egy démon volt? Azt még mindig nem értettem, hogy miért nem emlékezett rá senki sem a környezetemből.

Kezdett minden furcsa emlékem értelmet kapni, de valahogy nem akartam elhinni, hogy ez a valóság. A Bibliában annyi szó esik – állítólag – a mennyországról, de a poklot szinte senki sem ábrázolja  pontosan. Lehet, hogy Danténak igaza volt a kinézettel a kapcsolatban, de kötve hiszem, hogy a pokol és a menny között olyan nagy kapcsolat volna. Mindenesetre valahogy ezt már nem tudta az agyam befogadni. De az felötlött bennem, ha vannak démonok, akkor vannak angyalok is?

− És te mi vagy? – kérdeztem hebegve, egész testemben remegtem. Bár Louis nem tűnt olyannak, aki leszedné a fejem, vagy elevenen áldozatimáglyához kötözne, mégis féltem, elvégre…más lény. Ezt bizonyítja az is, hogy két nap alatt sem tanult meg lélegezni.

− Egy Samaelus.

− Samaelus?

− Félig ember, félig démon – vont vállat. – Semmi extra, kicsit előbb öregszünk, mint a telivér démonok, de semmivel sem vagyunk sem gyengébbek, sem erősebbek.

− Klassz – nyekeregtem, mint valami kiskecske. Mintha megsajnált volna, oldalra biccentette a fejét és hátrált egy lépést. Rohadtul nem tudtam, mi folyik körülöttem, nem értettem. Vagyis de, csak nem akartam elfogadni, hogy eddig természetfeletti és természetalatti lényekkel éltem egy helyen és még csak fel sem tűnt. De ami ennél is rosszabb, a szüleim erről tudtak. Szinte biztos voltam benne, éreztem. Akárcsak a haldoklásomnál éreztem, hogy az életben maradásért küzd a testem, hogy egy méreg kering bennem. Most is éreztem. Azt éreztem, átvertek.

− Sajnálom, hogy tőlem kellett ezeket megtudnod. Tudom, hogy nehéz. – Szemeimbe nézett, amelyekben ismét elvesztem. De most nem a saját múltamat láttam, hanem egy kisfiút, akinek vörösen izzó szemeiből ömlöttek a könnyek. Egy kis patak mellett térdelt és arcát karmolva nézett saját tükörképére. Éjszaka volt, de azt láttam, hogy piszkos és a ruhája szakadt, és azt is láttam, hogy több helyen sérült a bőre, vérzett. Sötét vére egyenesen a patakba folyt. Keservesen sírt és üvöltött, francia nyelven az anyját hívta, később pedig az apját szidta, amiért idejutott, amiért menekülnie kellett. Egy férfi a vállára tette a kezét, de mire megfordult és láthattam volna a férfi arcát, az emlékképnek félbeszakadt, anyám hangja visszhangzott a szobában. Louis megremegett, majd a szekrényem árnyékába szökkent.

− Ne! – nyúltam utána, de késő volt. Louis ismét eltűnt az árnyakban. Anya nyitott ajtót, óvatosan bedugta az orrát.

− Minden rendben? – kérdezte még beljebb araszolva. Szemet forgattam. Tipikus anya, akkor gondolkodik, mikor már benyitott.

− Igen – sóhajtottam, majd lecsuktam a laptopom. Semmi baj anya, csak éppen most párolgott el az egyetlen információ forrásom, amiről eddig titkolóztatok.

− Kész a vacsora és apád is hazaért – mondta mosolyogva. De mosolya bánatos volt, mintha tudná, hogy haragszom rájuk. Kicsit gyerekes volt tőlem, de akkor is átverve éreztem magam. Végig hazudtak egy olyan világról, ami az én világom része volt. Persze, meg akartak óvni. De azt sem tudom, mitől kéne megóvni, pont azért, mert nem ismerem ezt a világot.

Úgy döntöttem, többet akarok tudni erről a világról, a része akarok lenni. Kíváncsi voltam rá, mit titkolnak előlem, mi az, amiről Victor beszélt. Abban biztos voltam, hogy az internetről nem szedek le több infót, Louis tenni fog róla, hogy ne kutakodjak a neten.

− Próbáltad már fordítva olvasni a Bibliát? – szólalt meg hangja a fejemben. Elmosolyodtam. Még nem próbáltam, de itt lesz az ideje.

− Nem kérek enni, van még pár dolgom – mondtam majd felálltam és a szekrényemhez léptem, hogy leemeljem róla a Szentírást.

− Ne erőltesd meg magad! – szólt anyu, majd már ki is viharzott a szobából. Nem fogom megerőltetni, hisz’ csak olvasok.

Kinyitottam a Bibliát a végénél, majd megfordítottam. A betűk elkezdtek mozogni a papíron, majd egy teljesen más sorrendbe rendeződtek és már nem fejjel lefele volt a szöveg a Szent könyv végével, hanem egy teljesen más könyv tárult elém, A pokol születése címmel.

 

¹Egy kitalált karakter, Hádész fia a könyvekben, aki az árnyak segítségével utazik ide-oda.