Sziasztok!
Egyrészt: Üdv a blogon, sok szeretettel köszöntelek titeket! Másrészt: Ez a sztori jó ideje itt bujkált már az agytekervényeimben, és úgy érzem, megérett a szüretre, tehát két-három hetente hozok részeket. Nem olyan hosszúak, maximum 10 oldalasak, ez most kezdetnek 6. Már kész van pár fejezet, de igyekszem gyarapítani!
Szóval... Remélem tetszik nektek!
Kellemes olvasást!
Puszi: Lexa
A gyengék mindig
hátráltatnak.
H
|
étköznap reggel elmenni orvoshoz felér egy
katonai kiképzéssel. Futsz, mászol, kapaszkodsz, próbálsz nem elájulni, aztán
félholtan megint hazautazol. Reggel negyed kilenckor buszozni egyenlő a
pokollal. Rengeteg iskolás gyerek, annak ellenére, hogy már tizenöt perce megy
az első óra, rengeteg öreg néni, holott bőven van idejük, és persze rengeteg
beteg kisgyerek. Erre van szüksége egy magamfajta idiótának, aki annyira örült
annak a csöppnyi tavasznak, hogy rögtön nekiöltözött, és voila! Máris kaptam
egy gyilkos náthát. Erre pedig rátesz egy lapáttal az, hogy férfi vagyok. Igen,
kész kínszenvedés a férfinátha, ilyenkor minden hímnemű egyed az életéért küzd.
Az állapotomon pedig
csak rontott a mellettem ülő anyuka és gyermeke, akik folyamatosan mellettem
prüszköltek, sőt, a kislány direkt felém fordulva tüsszögött. Morogva húztam
bazi nagy sálamat az arcomra, de ez sem igazán segített, mire leszálltam a
buszról, már gyötört a láz. A kislány az anyjával – akik mellettem prüszköltek
– nyelv nyújtva ment el mellettem, mintha csak tisztában lenne vele, mit
okozott azzal, hogy ott tüsszögött mellettem. Én is kinyújtottam a nyelvem,
mire önelégült képet vágva anyja után sietett. Persze! Kínozd azt is, aki nem vesz el! Vigyél sírba azzal, hogy még
jobban megfertőzöl, pont erre van szükségem!