III. Kellemetlen, de nem emlékszem

Sziasztok!

Milyen gyorsan eltelt két hét? Le vagyok döbbenve.

Nooos, ez a rész kicsit rövidebbre sikeredett, kicsit talán unalmasabbra, de úgy érzem szépen lassan kerekedik ez a történet - pláne úgy, hogy már a 6. fejezetet írogatom.

A fantasy rajongók örülhetnek, hamarosan elindul a démoni oldala is dolognak, igyekszem élethűen - már amennyire ezt lehet élethűen - előadni.

A véleményeket/kritikákat köszönöm! Még most is meg vagyok hatva, akit érdekelnek A feláldozhatóról írt vélemények, az a "Vélemények" gombocskára kattintva megtalálja őket. ^^

Minden kedves szót szívesen fogadok!

Kellemes olvasást!

Lehetséges, hogy csak úgy

eltűnnek az emlékeim?

K

éső este ébredtem fel, de akkor sem a vizelési inger miatt, sokkal inkább azért, mert vízben úsztam. Olyannyira kivert a víz álmomban, hogy az egész ágyam vizes volt. A hajam a homlokomhoz tapadt, én magam bűzlöttem és nagyon melegem volt, lihegtem, ezen kívül pedig elképesztően szédültem. Mikor felültem az ágyban, az öcsémmel találtam szembe magam, aki érzelemmentes arccal ült az ágyam melletti székben. Már tiszta póló volt rajta, megborotválkozott és sokkal jobban nézett ki. Terpeszben ült, térdeire támaszkodva, és bár arcán semmilyen érzelem nem látszódott, szemeiből sütött az aggodalom.

− Értem kiáltottál – közölte rekedtes hangon, mintha ő is most kelt volna. – Azt hittem rosszul vagy, de csak rémálmod volt.

Ha lett volna erőm és nem szédültem volna, biztosan elmosolyodok, ehelyett csak nyöszörögtem egy sort. Max felpattant a székből, majd az ágyam szélén foglalt helyet, tenyerét pedig a homlokomnak nyomta.

II. Furcsa álom

Sziasztok!

Nos, egy újabb rész! Örülök, hogy páran rátaláltatok és szeretitek, mert én is nagyon szeretem írni, bár mostanában nincs időm. Az Egyesekkel voltam kihelyezve itt a faluban, rengeteg gyerekkel kellett lenni, és ennek még lesz folytatása jövőhéten az ovisokkal. Piszok fárasztó. Alig élek, mikor hazaérek. 

És igen, holnapra ígértem a részt, de ma hozom, mert félő, holnap megint csak nem lesz időm.

Szívesen fogadok minden kedves szót! ;)

Remélem tetszik!

Kellemes olvasást!

Az álmok olyanok, mint az emberek: jönnek-mennek,

de csak az árthat neked igazán, akinek hagyod.

−K

ié ez a kabát? – kérdezte anyám pár perc néma és kellemetlen csend után. Akkorra már kicsit lenyugodtak a kedélyek – anyu is nyugodtabbnak tűnt – és csöndben ültünk egymással szemben. Gondolhattam volna, hogy anyunak sasszeme van, és rögtön észreveszi, hogy bár hasonló a két kabát, mégsem ugyanaz. Elhúztam a szám.

− Kezdeném azzal, hogy kiraboltak és elvettek tőlem száz dolcsit. Aztán ahogy összeverekedtem a sráccal, a földre estem és sáros lettem. Szóval Victor odaadta a sajátját. – Anyu arcára ismét kiült az aggodalom.

− De nem esett komoly bajod?

− Nem, a srác még meg is dicsért, hogy milyen jól ütök – húztam ki büszkén a mellkasom, mire elmosolyodott. Átnyúlt az asztalon, majd megfogta kezeimet, amiket az asztal tetejét pihentettem. Vagyis inkább a terítőt morzsolgattam. Ideges voltam, elvégre hazudtam az anyámnak, nem nagyot, csak egy picike füllentés volt, de akkor sem hagyott maga után valami kellemes érzést.