2020. május 24., vasárnap

FRISS!

Sziasztok!
Jó hírrel és két borítóval érkeztem. Jó régóta nem jelentkeztem a blogon. Egy régebbi bejegyzésben azt írtam, átírom a történetet. Sokat próbálkoztam, alakítgattam, de végül úgy döntöttem: nem írom át, hanem csak kisebb-nagyobb dolgokat átalakítok, de ezek nem lesznek jelentősek. Folytatom az írását onnan, ahol abbahagytam. ;) 
De erre sajnos csak a Pengékkel táncoló rózsa befejezése után kerül sor. Addig is nézzetek be másik két LMBT témájú blogomba, az előbb említett Pengékkel táncoló rózsába és a Me, Myself & I-on futú Divine errorba!
Sajnálom, hogy így megvárakoztatlak titeket. De gondoltam, már jelet adok magamról ^^"
És hát a két borító, amit mostanság szerkesztettem a történethez. Milyen lett? :D 


Ezzel a borítóval érhető el Wattpadon

2019. április 5., péntek

XI. Másnaposság apámmal

Hát sziasztok! ^^
Sok idő eltelt már az utolsó fejezet óta, de remélem még nem feledkeztetek meg a történetről. Bevallom, elég nehezen megy mostanság az írás - időm és erőm szinte semmi nincs, ihlet viszont akad bőven. Örülök, ha egy héten kétszer géphez jutok, addig meg csak jegyzetelgetek.
Deee visszatértem! Illetve eddig is itt voltam, csak kicsit fáradt voltam, na. 
Kellemes olvasást kívánok!
Véleményekkel bátran! ^^
Puszi!
Ui: Már a MMEE is elérhetp blog formájában! Csak katt IDE és olvasd azt is! ;) Vicces és furfangos fiúcskáról szól.










Soha, ismétlem: SOHA nem maradok itthon

a másnapos – és kissé kettyós - apámmal.





A
z még hagyján, hogy a másnaposság elég szörnyű, pláne, ha ilyen hirtelen issza le magát az ember, mint apám. De, hogy ilyen idegtépően beszél magában egész hajnalban? Nem tudok róla, hogy bármelyikünk is örökölte volna apám eme báját, én legalábbis biztosan nem.
Az álom után reggel hétig csak ültem a fotelban, és hallgattam apám mormogását a témával kapcsolatban. Spanyolul beszélt, folyamatosan az abuelánkhoz intézte a szavait, mintha a mama is éppen azon a véleményen lenne, mint anyám. Elég idegesítő volt hallgatni, de végül úgy döntöttem, hogy nem ébresztem fel, csak vergődtem a fotelban. Irtózatosan kimerült voltam, de nem is a testem volt kimerült, sokkal inkább a bensőm, a lelkem. Mintha kifacsartak volna. A szemeim úgy égtek, mintha egész este sírtam volna, a fejem úgy kóválygott, mintha én magam is részeg lettem volna, a tagjaim pedig olyan nehezek voltak, mintha megbéklyózták volna. Egyszóval, valami rémségesen éreztem magam.
Anyu negyed nyolckor vánszorgott le az emeletről, akkor már teljes díszben. A szokásos szoknya és zakó párosítás volt rajta, ezúttal magasabb sarkakkal, a haját pedig kivételesen szétengedte. Hosszú, aranybarna csigái voltak, amiket egyikünk sem örökölt igazán, talán egy kicsit Max. Neki enyhén hullámos volt a haja, de anyunak már egészen göndörnek tűnt. Csodálkoztam, hogy két ilyen különböző ember, mint anyu és apu, hogyan találhatott egymásra. Anyu reggelről sugárzott, tele volt pozitív energiával, míg apu részegen fetrengett a kanapén és azt mormogta, hogy undorító buzi a fia, akinek szét…szóval…elég gyakran közösül emberekkel.
Nagy szemeket meresztett, ahogy leért a lépcsőn, áthajolt a kanapén, hogy megszemlélhesse a férjét, aki még mindig arról dünnyögött az anyjának, hogy az ő fia meleg és ő ezt nem bírja elviselni. Már fel se vettem. Nem érdekelt. Már nem is fájt, olyan mértékű közöny vette át a szomorúságom helyét, mint még soha. Anyu elhúzott szájjal felém tekintett.
– Gyere a konyhába! – suttogta, mire bólintottam. A plédet nem vettem le magamról, ugyanúgy bebugyolálva követtem anyut a konyhába. Amíg ő elkészítette a kávéját, addig én felültem a pulthoz. Nekem is jól esett volna egy kávé, de nem szóltam. Semmi erőm nem volt, sem beszélni, sem cselekedni. Csak…le akartam feküdni aludni, vagy jól leinni magam, hogy aztán a saját nyomorúságomon sírva-nevetve nyomjon el az álom, közben meg arról motyogjak álmomban, hogy milyen köcsög apám van. Ám anyu meglepett, elém tolt egy nagy bögre kávét, úgy, ahogy szeretem: jó keserűen, kevés tejjel. Hálásan pislogtam felé, majd jó nagyot nyeltem a fekete italba. Az energia ugyan még nem járt át, de a kellemes meleg az egész bensőmet bizsergette.
– Egész este fel voltál vele? – kérdezte anyu. Felsóhajtottam.
– Fel. Hajnali kettőkor hozta haza a professzorom fia, Tommy. Rosszul lett párszor az este, de megfürdetni nem bírtam. Majd, ha most felkel – vontam vállat. – De minden rosszban van valami jó – kezdtem bele anyu fájdalmas tekintetét látva. Átnyúlt a pulton, majd megszorította a kezem. Elmosolyodtam. Legalább ő mellettem van. Mindkettőnknek nehéz, illetve hármunknak. Sosem mentünk még apu ellen, de most úgy érzem, hogy a boldogságom érdekében meg kell vele és az elveivel küzdenem, hogy aztán ne lásson bennem ellenfelet, vagy ne tekintsen rám úgy, mint egy rovarra, amit legszívesebben eltaposna, mert egyszerűen undorító.
– Mégpedig?
– Max…szóval azt mondta, próbál megbékélni a dologgal és nem bántani. Azt mondta fájt neki, ahogy apu beszélt velem, szégyennek és undorítónak nevezett. De talán az rémisztette meg a legjobban, hogy ő ugyanígy gondolta. – A szemeim könnyben úsztak, úgy éreztem, kimerültem. Mindent ki akartam adni magamból. – Tényleg ennyire gusztustalan? Ennyire…felháborító? Miért olyan nehéz ez mindenkinek, miért löknek el maguktól? – Most már sírtam, sőt, bőgtem. Bőgtem, mint egy bölcsődés hülyegyerek az anyjáért. Akkor azt kívántam, bárcsak újra cumis csecsemő lehetnék, akkor mindenki csak szeretne, senki sem bántana, senki sem aggódna azon, hogy vajon meleg lesz-e a kicsit Matty vagy sem. Csak szeretnének úgy, ahogy vagyok.
– Édesem – mondta anyu fojtott hangon. Az ő szemei is megteltek könnyekkel, de hát ez a természetes, nem? Egyszer az abuelám azt mondta: amikor a gyermekének fáj valamije, ő duplán érzi a fájdalmát. Az orvosi énem ebben nem hitt, de a gyermeki igen… Anyunak mindig minden jobban fáj, ha a gyerekeiről van szó. – Hozzá fog szokni, oké? Megbékél vele. Tudod, milyen az apád, milyen idillikus életet képzelt el neked, olyat, amilyen neki nem lehetett. – Valamit még mondani akart. nagyon a száján volt, de végül lenyelte. Mostanában feltűnően…emberi életet élnek, ami nekem azért fura, mert van egy démon haverom, aki meg feltűnően kerüli a szüleimet. Amikor felhozom őket…olyan más lesz. Merev és…öreg. Akkor a százötven – vagy még több – éves Lou-t látom, aki képes lett volna vadászok ezreivel végezni a lányaért. Akkor egy igazi apának, felnőttnek tűnik. De amíg nem hozom fel…addig csak egy tizenkilenc éves tinédzser, aki néha jól érzi magát, néha meg megszállja a bölcsész lélek.
– Miért nem lehetett? Akkor azt hiszi, így majd jobb lesz? Ha hátat fordít nekem? – kérdeztem könnyeimet nyeldesve. – Remek…huszonkét éves férfiként, most tényleg úgy sírok itt, mint egy rossz buzi. – Ezen mindketten felnevettünk, bár egyáltalán nem volt vicces. Inkább szánalmas, hogy ezt is meg kellett érnem.
– Tudod, Matt, a mi családunk koránt sem olyan tökéletes, mint amilyennek tűnik. Úgy tűnik…huszonkét éve belefutottunk egy rossz üzletbe. Egy nagyon rossz üzletbe, ami több száz éves sebeket tép fel.
– Mi?
– Semmi – legyintett. – Csak…majd ha apád késznek érez rá, elmondja.
– Hah? Ő? Az elkövetkezendő negyven évben kerülni fog…
– Dehogy fog! – sóhajtotta. – Hadd szokjon hozzá, nem rossz ember ő. Csak egy kis egyenességre vágyott az életében, most ez egy kisebb pofon volt neki. Úgy, ahogy Maxnek. El sem tudod képzelni, milyen fontos vagy az életükben.
Valóban nem tudtam. Mindig is csak egy kicsike legónak éreztem magam egy hatalmas legótömbben. Csak egy vízcsepp a tengerben; körülbelül így éreztem magam ebben a családban. Tudtam, hogy nem vagyunk tökéletesek, az életünk sem éppen idillikus, de kellően bohókás, vicces és érzelmes ahhoz, hogy boldogan éljünk együtt, egyfedél alatt. De egyszer mindenki felnő, és akkor jönnek a nagyobb problémák. Például az, hogy a nagyfiad meleg, csókolózott egy fiúval, és egy démoni egyed jár hozzá minden nap. Oké, semmi extrát nem csinálunk, meg amúgy is…inkább csak a barátom, mintsem a pasim… Bár…kellemes vele… Öhm…igen.
– És amúgy…van valaki, aki képbe jött? – kérdezte halkabban, mire elmosolyodtam.
– Még én magam sem tudom – sóhajtottam. – Van egy srác, akivel már lassan két hete találkozgatok, de…szóval nem hiszem, hogy úgy közeledne. Sokkal inkább barátilag. – Anyu olyan mosolyt eresztett, mintha éppen valami szaftos pletykáról számoltam volna be.
– Matt, tudom, hogy nem rám tartozik, mert ez inkább pasis téma, de…voltál már úgy valakivel? – Félrenyeltem a kávémat. Mi van? Most komolyan arról kérdezget, hogy lefeküdtem-e már valakivel? Hát olyannak tűnök én, akinek van hozzá szerencséje? Könyörgöm…
Próbáltam nem megfulladni és leköpni anyát. Kerítettem valahonnan egy zsebkendőt és azzal töröltem át az arcom meg a pultot. Néhány csepp kávé kiszökött a köhögésem közepette.
– Nem – krákogtam. – Még nem.
– Nem maradtál le semmiről.
– Együttérzel, mi? – Olyan szemeket meresztett, mintha éppen most közöltem volna, hogy terhes vagyok, de csak úgy random, mert ugye nem voltam még senkivel sem. – Öhm…
– Ezzel azt akarod mondani, hogy…?
– Hogy? – kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.
– Érted…
– Nem, nem értem.
– Te vagy a lány? – Ennél cikibb már nem lehet a reggelem. Ja, de. Majd, ha apám felkelt. Le kéne fürdetnem, meg egyáltalán felvállalható kinézetet varázsolni neki.
– Valószínűleg – hümmögtem. – Még nem próbáltam. – Akármennyire is cikinek éreztem a témát, nagyon szórakoztató volt anyám döbbent arcát nézni. Ez jó játéknak ígérkezett. Vicces volt.
– Hogy érted, hogy nem próbáltad?
– Hát tudod. Önkielégítés.
– Jézusom… – nyögött fel hangosan, miközben arca elé kapta a kezét. A sápadt fehérből kezdett lassan átváltani rákvörösbe. Elvigyorodtam, majd jobb kezemmel lejjebb ráncigáltam az egyik ujját a szeme elől.
– Mi, fiúk is szoktunk ilyet. Különben is, te kezdted a témát.
– Honnan állapítod ezt meg? – kérdezte nyekeregve, mire felnevettem.
– Jaj, de kis kíváncsi valaki! – kuncogtam. – Te magad is mondtad, hogy nekem egy olyan férfire van szükségem, aki szeretget és védelmez, ellát tanácsokkal, de nem oldja meg helyettem a problémáim. Meg amúgy…érzi azt az ember. Azt szereti jobban, ha kényeztetik, vagy ha ő kényeztet mást. Valaki kétkezes a dologban – vontam vállat.
– És azzal a sráccal…akivel Szilveszterkor… Szóval meddig jutottál?
– Tapizásig – feleltem. – Most komolyan, meddig akarod feszegetni a témát? Már ég az arcod.
– Csak kíváncsi vagyok! – mondta hetykén, majd megigazítgatta magát, próbálta leplezni, hogy zavarban van. Nem semmi nő, de nekem tetszett ez a játék. Jól szórakoztam. Olyan volt, mint a Húsz kérdés. Csak én éppen nem tudtam, mi lenne az én húsz kérdésem anyunak. Te tudsz erről a világról? Ismered a démonokat? Ha te nem látod őket, én miért igen? És még vagy száz ilyen kérdésem lett volna felé. De volt egy olyan érzésem, hogy ebből semmi jó nem sülne ki, nem mellesleg, még ott volt apám homofóbiája, amivel kezdeni kellett volna valamit. Felsóhajtottam.
– Mondd el, apu miért haragszik ennyire rám, és akkor bármilyen kellemetlen kérdésre válaszolok. – Hát, bármilyenre talán azért mégsem válaszoltam volna, de úgysem kérdezett volna többet. Ledöbbent, majd a vállam felett apám hortyogó, magában dünnyögő, másnapos – vagy még éppen aznapos – lényét figyelte.
– Nem vagy hülye, az egyszer szent – sóhajtotta. Persze, hogy nem. Apu nem csalódott volt, hanem dühös, és ez csak akkor jutott el az agyamig, amikor anyám elkezdte feltenni ezeket a hülye kérdéseket. – Apád jó ember volt, most is az valahol a szíve mélyén. De elvettek tőle valamit, ami megkeserítette. Valamit, ami az életénél is fontosabb. De persze ez nem ok a haragra. Apád nem homofób, én sem értettem a kiakadását, de aztán eszembe jutott az a régi éjszaka, amikor egyszer a nyári égbolt alatt elmesélte, miért is haragszik ennyire azokra, akik a saját nemükhöz vonzódnak. – Szaggatottan felsóhajtott. – De ezt a titkot nem adhatom tovább, majd, ha készen áll rá, elmondja.
– Közben pedig eltelik negyven év, és mindkét fia tönkremegy – dünnyögtem. Felvonta a szemöldökét.
– Mindkettő? Mit titkoltok? Mit csináltatok? – Tipikus. Néha az volt az érzésem, hogy engem sokkal jobban féltettek, mint az öcsémet, aki szemmel láthatóan elveszettebb, mint én. De nem hittem el neki ezt a drogos cuccot. Azért szívni, mert nem tudja magát elképzelni tíz vagy húsz év múlva? Elég hihetetlennek tűnt. Vagyis…részben reálnak, de részben…hamisnak. Valamit még titkolt előttem az öcsém.
És ekkor ismét emlékek hadai rohamoztak meg. Max egyszer azt mondta nekem a tetőn, hogy gyakran álmodik szellemekkel, sokszor úgy érzi, a pokolban van. Rémálmai vannak, és mikor felkel, nagyon fél. Sokáig kislámpával aludt, ami azt illeti, a mai napig volt egy kisebb galaxis égője, ami a falra vetítette az egész galaxist és lilás színbe öltöztette az amúgy kékes falakat. Mi van, ha én meg az öcsém nem is különbözünk annyira? De mégis, hogy a lótúróba kérdezzek rá erre? Figyi, már. Te is ilyen fura lényekkel beszélgetsz, mint én? És van egy démoni szeretőd? Oké, ez túlzás volt. Louis nem a szeretőm…
Szeretnéd, ha az lennék? – hallottam meg Louis perverz hangját.
Takarodj innen, te kis perverz! – ordítottam rá gondolatban. De várjunk… Ha ezt a gondolatomat is hallotta, akkor…
– Te kis hazug! – suttogtam. – Vagyis izé, semmit nem titkolunk. Csak Max egy pöppet depressziós, biztos menstruál. De azt sem zárom ki, hogy szülés utáni depresszió. – Rám nézett azzal a tipikus ,,Ugye nem várod el, hogy ezt el is higgyem? Nem vagy vicces, Matthew.” nézésével, de én csak vállat vontam. Ez van. Nagytesóként az a feladatom, hogy védjem a kisebbet, még akkor is, ha nem vagyok olyan ügyes a titkolózásban.
Tudom, hogy ki akart osztani, és elmondani a szokásos szentbeszédet a hazudozásról, de valamiért meggondolta magát. Elővette a telefonját, majd megnézte az időt, a híreket, meg az üzeneteit. Sejtettem, hogy megbántottam, amiért nem mondtam el az igazat, sőt, egyenesen titkolóztam. De… Ők nem ezt teszik húsz éve? Lehetetlen, hogy én vagyok az egyetlen ebből a családból, aki látja ezeket a lényeket. Ráadásul apu meg az utálkozása… Mind összefügg. Oka van annak, hogy Louis most jelent meg, hogy most mondtam el apámnak az igazat, hogy eltűnnek a számomra nem fontos emlékeim, de helyette furcsa, szinte már hihetetlen emlékek lepik el az agyam. Az öcsém, az öcsém álmai, a drogozás… Lehetetlen, hogy ezek csak úgy jöttek az életemben… Lehetetlen.
– Mennem kell – sóhajtotta. – Sok sikert apáddal.
Felállt, már ment is volna, de én a karjáért kaptam. Könnyes szemekkel nézett vissza rám.
– Sajnálom, anya – suttogtam kék szemeibe nézve, amelyek olyanok voltak, mint az enyéim. Csak talán több fájdalmat rejtettek magukban. Sokkal többet. Elmosolyodott, majd másik kezével megsimította a karomat.
– Én sajnálom, kicsim.
Azt nem tudtam, mit sajnálok. Talán a titkolózást, talán az identitásomat, talán azt, hogy más vagyok, talán azt, hogy egy démon a barátom. Nem tudtam, de azt sem, ő mit sajnált. Azt a rengeteg titkot? Azt a rengeteg fájdalmat? Apu keménységét? Fogalmam sincs. Annyi, de annyi kérdés, és nulla válasz. Mikor lesz már ennek vége?


Miután anyu elment, Max is elődugta a fejét, totál ki volt, látszott, hogy nem aludt semmit. De nem beszélt sokat, jó reggelt kívánt, rám parancsolt, hogy csináljak neki reggelit, meg pakoljak neki ebédre valamit, aztán már magamra is hagyott a gondolataimmal és az apámmal. Az apám horkolt, mint egy medve, még mindig beszélt magában, de legalább már nem lett rosszul.
Gondolataimba mélyedve ültem le a nappaliban a fotelba, majd ismét bebugyoláltam magam. Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Mármint oké, nem számítottam semmi pozitívra apámtól, de hogy majd én is vigyázok rá miután leitta magát? Azért ez már durva vicc. Ismét órákon keresztül hallgathattam a morgását, meg a dünnyögését. Igazi apa-fia program a hétvégére, de komolyan. Ebből egy tök baresz reklámot lehetne összedobni: Túl sokat dolgozik az apád? Megromlott vele a kapcsolatod? Itt a megoldás! Nyögd be, hogy meleg vagy, itasd le, aztán egész hétvégén együtt lesztek összezárva! Apád részegen vergődik majd, te meg figyelheted. Most akciós áron! Na jó, ez beteg. Kínomban semmi normális gondolatom nem volt, orvosi szakszavak, kifejezések, definíciók repkedtek a fejemben, de szerintem nem illene most a témához a katéterezésnek az elmélete… De, ha nagyon akarom, akkor összefügghet a kettő. HA nagyon akarom, de nem akarom. Vajon apunak is így összezavarodnak a gondolatai, amikor stresszel? A katéterezésre gondol? Mi lesz majd velem, ha éppen műtét közben kap el ez a fajta pánik? Ahelyett, hogy mondjuk eltávolítok egy tumort megkatéterezem a beteget? Hát, sok értelme nem lenne. Talán nem is volt olyan jó ötlet orvosnak menni. Mikor elküldtem a jelentkezésemet, még nem gondoltam bele, mit fogok kezdeni stresszhelyzetben, hogyan reagálom le, ha valamelyik betegemet elvesztem, vagy többet ártok a műtéttel, mint használok… Uramisten. És pont most jönnek ezek a gondolatok?
– Matt…? – Apám nyöszörgése szakított ki a gondolataimból. Lassan felült a kanapén, a fejét fogta, másik kezével a hasát masszírozta. Elég ramatyul festett, sápadt volt, a szeme alatt karikás, a szemei vörösek, a szája cserepes. Kábé úgy festhetett, mint a kisebbik fia pár nappal ezelőtt. Na, ebben legalább hasonlítottak. – Mennyi az idő?
– Elmúlt nyolc.
– Akkor ma már nem megyek dolgozni – nyögdécselte.
– Hát nem. – Sokkal haragosabban és dühösebben beszéltem vele, mint szerettem volna. Talán tényleg megbántódtam a tegnapi szavain, még akkor is, ha most úgy tesz, mintha semmi sem történt volna az este. – Segítek lefürdeni.
– Igen, az jó lesz – sóhajtotta. – Matt, én…
– Ne, ne kérdezz rá a tegnap estére, jó? Úgyis eszedbe fog jutni.
– Minden szavamra emlékszem – motyogta. Elengedtem egy halk ,,Ch!”-t, majd felálltam és a kezem nyújtottam. Felnézett rám, nem láttam megbánást az arcán, sokkal inkább megvetést, szégyent, kellemetlenséget. Aztán tekintete kinyújtott kezemre siklott.
– Nem fertőző, esküszöm.
– Nem erre gondoltam.
– Nem is fogdostam vele semmi olyat, ami neked árthatna. Nem mellesleg, boncmester vagy, te úgy jössz haza, hogy előtte halottakban turkáltál. Ebből kifolyólag két választásod van: vagy elviselsz vagy isten áldjon. – Kemény szavak egy gyenge embertől. Apámat is éppen úgy megleptem, mint saját magamat, de legalább hatott, kezet nyújtott, én pedig felhúzhattam. Talán nem gondoltam komolyan és csak a harag beszélt belőlem, de talán éppen ideje volt, hogy a sarkamra álljak. Isten se tudja, mi célom volt ezzel. Nem is számít.
Felvonszoltam őt a lépcsőkön, igaz, majd megszakadtam és kábé fél órába telt mire elértem vele a fürdőig, mert szinte állandóan szédült, de célba értünk.  Ha már a kezemet úgy méregette, mintha minimum lyukas lenne, akkor majd, hogy les rám, amikor levetkőzik? Hát pont úgy, mintha arra várna, mikor teperem le.
– Na, jó, ez szánalmas és sértő – morogtam a falnak dőlve, karba font kezekkel, miközben apám esetlen vetkőzését néztem, ő pedig azt sem tudta, hogyan takarja el magát.
– Úgy gondolod? – kérdezte ő is dünnyögve, mire szemet forgattam.
– Lefürödhetsz egyedül is.
– Sajnálom, de nem fog menni.
– Miért olyan kellemetlen ez neked? – kérdeztem még mindig a falat támasztva. Apám visszatartotta a lélegzetét egy másodpercre, majd teljesen hátat fordított nekem.
– Neked nem lenne? A meleg fiam előtt pucérkodom.
– Legalább a fiadnak neveztél, tegnap nem voltam az.
– Hiba volt, amit mondtam.
– Ez pedig sértő – morogtam könnyeimet nyelve. Komolyan ki kéne bírnom vele a mai napot? Lefürdetnem? Mintha egy koszos rongy lennék… Megéri ezt megvárni, amíg megbékél? De mivel is békél meg?
– Tudom.
– Igaza van Hale professzornak, szörnyű ember vagy, de még szörnyűbb apa.  Ha kellek, kiálts.
Nem vártam meg, hogy bármit is mondjon vagy egyáltalán felfogja a szavaimat, csak kiléptem a fürdőből és letelepedtem az ajtó mellé. Ott ültem térdemen támaszkodva, közben azon gondolkodtam, hogy érdemes lenne meghúzni apám egyik whiskys üvegét. Bár utáltam a whiskyt, úgy éreztem, más már nem segíthet a jelenlegi állapotomon. Szánalmasan gyámoltalannak éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit akkor rúgnak meg, amikor csak akarják és ott, ahol csak érik. A kellemetlen az volt az egész dologban, hogy tulajdonképpen az egész rohadt családom undorodott tőlem, csak egyesek nem mondták ki hangosan – khm anya. De mit is vártam? Elvégre az anyám!
Furcsa érzésem támadt.
– Mielőtt előrukkolnál bármiféle remek tanáccsal, kérlek, vedd figyelembe, hogy az idegrendszerem nincs abban az állapotban, hogy tökéltesen fogadja az ingereket, majd tökéletesen továbbítsa az adatokat – oldalra pillantottam. – Más szóval: ne csesztess.
Nos, Louis valóban ott üldögélt mellettem, szólásra nyílt ajkakkal, és erősen elcsodálkozott azon, hogyan is vettem észre, én sem tudom. Szóval már ketten vagyunk. Végül úgy döntött, inkább összecsukja a száját és elismerően hümmög egyet, mintsem rákezdene a szokásos bölcs mondandójára. Most nem vagyok rá vevő, bocsika.
– Neked is szia, Matt – sóhajtotta végül szórakozottan. Ahogy színészkedett, édesen lebbent ide-oda szőkés-feketés haja, én pedig elgondolkodtam rajta, hogy a francba mutathat ilyen jól a srácon két ilyen egymástól távol álló szín? Fekete haj, szőke melírrel? Merész, de bejövős. És hát persze az izmos test… Na, nem mintha figyelgetném néha, vagy ilyesmi. – Amúgy meg tökre megértelek.
– Kajak?
– Részben.
– Kezdődik…
– Hé, hé, hé! Ne legyél ilyen életunt! Különben is, még mindig kétezertizennyolc van, drágám, változnak az idők – vont vállat.
– Drágám?
– Cukorborsóm? – kérdezte kaján vigyorral. – Hallottam ám a reggeli gondolataidat. Kis hamis.
– Neked nem az apai teendőidet kéne végezned? – kérdeztem kicsit gúnyosabban, mint kellett volna. Oké, nem az ő gyereke volt, de valamiért kifejezetten zavart, hogy fiatalabbnak tűnik nálam, mégis van egy velem kábé egyidős lánya. Nem para? Ó, dehogynem! De már igazán hozzászokhatnék.
– A lányom elmúlt ötven, egész önálló lett az elmúlt pár évben. Bár már akkor sem kellett pelenkáznom, amikor hozzám került… – gondolkodott el, majd hirtelen fejet rázott. – Tudom, hogy zavar, de nem értem, miért. Magamhoz vettem és felneveltem. Nincs ebben semmi.
– Ha jól számolom, kábé hét évesnek kéne kinéznie. Amúgy meg honnan tudod, hogy tudom?
– Igazából nem, pont, hogy tizennyolcnak kell kinéznie. Tizennégy éves korunkig emberszerűen öregszünk, aztán hét és fél év. Tehát tizennyolc és fel évesnek néz ki – vont vállat két matematikai számítás közepette. Kíváncsi vagyok, vajon szinusszal vagy koszinusszal számolta ezt ki? Esetleg másodfogú egyenlettel? Természetesen pontosan tudtam, hány évesnek tűnik, ha ötven éves a kiscsaj – ami hihetetlen, mert megintcsak fiatalabbnak tűnik nálam – csak az ő szájából akartam hallani. – Amúgy… Szóval hallottam őket az ajtó mögül, amikor bementem a démonhoz. Tudtam, hogy látnak téged, és azt is, hogy te látod őket. Szerencsére a démon egy régi haverom, szóval ráértünk.
– Melyik démon? – Mintha ismernék egyet is.
– Dantalion.
– Salamon Kis Kulcsai?
– Nem érdekelnek a bibliaiak, igaz? – kérdezte vigyorogva, felvont szemöldökkel. Salamon Kis Kulcsai egy könyv, amelyben hetvenkét démon pontos leírása, elemzése, jellemzése található, állítólag Dantalion is benne van, ő a hetvenegyedik.
– Igaz, nem érdekelnek. Nem olvasok Bibliát.
– De Salamon Kis Kulcsait igen? – kérdezte szemöldök vonogatva. – Nincs ebben semmi, bár tény, Salamon sem úgy írja le a démonokat, mint amilyenek. Emberszerűek vagyunk, emberszerűen viselkedünk, tehát változunk.
– Az ember nem változik, csak alkalmazkodik.
– Ez valami orvosi definíció?
– Talán.
– Hát, akkor ez egy hatalmas baromság. Az ember nem csak alkalmazkodik, képes megválzotni, máshogy szemlélni a világot. És éppen ezért vagytok olyan csodálatos teremtmények. A démonok képtelenek ilyenre, nincsen lelkünk. – Szinte csontjaimban éreztem, hogy ebből valami nagyon bölcset akar kihozni. Néha olyan, mint egy kisgyerek, máskor egy száz éves bölcs. Mintha skizofrén lenne, de talán ilyen az a bizonyos vonal, ami felett terpeszben állunk: egyik lábunk a múltban van, míg a másik a jelenben. Anno, így tanították a brit angolt suliban, egész pontosan a Befejezett Folyamatos Jelent. Utáltam. Mármint angolt beszéltem, nyilvánvaló, de a brit angol kicsit más. Szóval Louis kicsit olyan volt, mint ez az igeidő.
– Apád véleménye is változni fog. Az én nevelőapám az életemre tört, szóval egy kicsivel jobb helyzetben vagy. Nem állítom, hogy könnyű, de a kurva életbe is! Ez hozzád tartozik, ilyen vagy. Ezt ő is tudja, csak túl büszke hozzá, hogy bevallja – vont vállat.
– A közelemben mellőzd az ilyen szavakat. Én csak spanyolul szitkozódom.
– ¡Lo siento!1
– No hay problema2 – vontam vállat. – Honnan tudsz spanyolul?
– A világ összes nyelvén tudok.
– Bocs…
– Csak vicceltem – legyintett. – Nagyjából nyolc nyelven beszélek, az nem sok.
Nem, valóban nem, kár, hogy én csak hármat beszélek, míg ő nyolcat. Felsóhajtottam. A mai nap nem vagyok toppon. Louis éppen folytatta volna az okítást, amikor apám hangját hallottam meg, majd kinyílt a fürdőszoba ajtó. Felvont szemöldökkel nézett le rám, én pedig kifejezéstelen arccal bámultam vissza rá. Nem úgy nézett ki, mint aki már megfürdött, sokkal inkább úgy, mint aki el sem kezdte.
– Gyors menet volt – jegyeztem meg az alsónadrágban álldogáló apámat végigmérve. Morgott egy sort.
– Még el sem kezdtem.
– Mi tart vissza eme folyamatban?
– Az, hogy nagyon szédülök – felelte paprika vörös fejjel, miközben jó erősen az ajtókeretbe markolt. Gúnyos félmosoly nyúlt végig az arcomon.
– Nahát, apucinak a buzi fia segítségére van szüksége?
– Ne legyél szemtelen! – dörrent rám. – Különben sem vagy buzi.
– Nem hát – vontam vállat. – Valójában transzvesztita vagyok.
– Ne szórakozz velem! – Ez már kicsit horrorisztikusabb volt, mint az előző, de ez sem rémített meg. Csak néztem rá pár másodpercig, majd elfordítottam a fejem, és anyu egyik fikuszát kezdtem el bámulni. Bár nem nagyon szereti a növényeket, ez a fikusz egészen jól mutatott ott a sarokban. Természetesen Louis-nak már nyoma sem volt. Csak úgy eltűnt, köddé vált, meg a többi. Kezdem megkedvelni ezt az állapotot.
Apu hirtelen felsóhajtott.
– Kérlek, Matt. Segíts iszákos apádon. – Szemet forgattam.
– Most megérdemelnéd, hogy belelökjelek egy kád jeges vízbe, aztán áthajítsalak a korláton – dünnyögtem magam elé lesve még mindig. Mintha az a fikusz nem lenne éppen egészséges… Kicsit sárgásak a levelei.
– Kérlek – ismételte. Felsóhajtottam.
– Tudod mit? Segítek lefürdeni – néztem fel rá végül. – HA…
– Ha?
– Nem kötelezel a gyakorlatra!
– A kettő nem egyenlő, fiatalember. Gyakorlatra mégy és punktum, ha valami nem tetszik…
– Kívül tágasabb? Vajon az Abuelánk mit fog szólni, ha megtudja, hogy a nieto3-ja azért lett kitéve, mert a saját neméhez vonzódik? – Apu elgondolkodott. Köztudott, hogy az Abuelánk nagyon a szívén viseli a sorsunkat, és az állandó ellenmondásaival apánk sem tud túl sokat kezdeni, csakis egyet tehet: engedelmeskedik. Az Abuelánktól mindenki fél, pláne apa. Forrt egy kicsit, mérlegelt, majd végül mérgesen felhorkantott.
– Három nap! Ennyit bírj ki, ha nem tetszik, nem kötelezlek.
– Jó – bólintottam. Na, egészen a sarkamra álltam. Még a végén sikerül megoldanom valamelyik problémámat. Szánalmas vagyok néha – tudom – meg iszonyatosan dühös. Mindenkire másért, de nagyon dühös vagyok, de talán a legdühösebb magamra: Miért kellett másnak születnem? Miért nem lehetek én is nőcsábász, mint az öcsém? – El kell mondanom valamit.
– Ennél is félelmetesebb? – kérdezte enyhén nyikorogva, akár egy rossz ajtó. Felvont szemöldökkel bámultam rá.
– Mi a rémisztő abban, hogy meleg vagyok? Nem fogok végezni senkivel sem.
– Apaként hidd el, hogy rémisztő.
– Sajnos ezt nem fogom megtapasztalni. Mármint az apaságot, de legalább majd lehetnek macskáim.
– Nem vagy vicces. – Pedig az volt, nevetségesen kétségbeesett. Nekem sosem lesz gyerekem, apáméknak sosem lesz unokája, mert ugye szülni még én sem tudok – hiába van egy démoni haverom, de szerintem a démoni haverom sem tudna szülni. Vagyis remélem…
– Hale professzor felkért segédnek. Igent mondtam – nyögtem ki végül végig apu arcát figyelve. De semmilyen érzelem nem látszódott most rajta, talán a másnaposságtól vagy eleve ilyen érzéketlen mostanság, ki tudja. Mindenesetre kellemesebb volt ez is, mint a tegnapi.
– Egy igazi műtéten fogsz segédkezni?
– Ja.
– Nem engedlek.
– Nem kértem engedélyt! – csattantam fel. – Azt hittem legalább ennek örülni fogsz!
– Túl tapasztalatlan vagy még, nem mehetsz csak úgy segédnek!
– Hale már csak jobban tudja!
– Hale egy idióta kurvás! Fingja sincs az életről!
– Miért, neked van? – kérdeztem ordítva, miközben felpattantam a földről és egyenesen apám égő szemeibe néztem. Nem volt egy kellemes élmény az biztos; aki csak teheti, az kerülje apám mérges, ellentmondást nem tűrő tekintetét, különben kínok közt fog kimúlni – a puszta nézésétől. Talán nem is akartam ezt a fejéhez vágni, de mégis kicsúszott. Utoljára tiniként éreztem ennyi irgalmatlan mennyiségű haragot a lelkemben és ennyi csalódottságot a szívemben, de szinte ok nélkül. Oké, apu csalódott, dühös rám, amiért más vagyok. De… Bennem más harag kavarog… Igazságtalanság. Igen, határozottan ezt éreztem a szívemben és a lelkemben is – a szüleim igazságtalanok és hazugok. Úgy éreztem, ez a huszonkét évem hazugság, és én valójában nem is létezem, csak egy báb vagyok, egy név a semmiben lebegve. Egy senki.
Vártam, hogy mikor kapja le lihegő alakja a fejem, de végül visszavonulót fújt, felsóhajtott és elhagyta az ereje. Az ajtókeretnek dőlt, a szemeit becsukta; gondolkodott. Az én kezeim ökölbe szorultak. Adj már nekem egy tetves választ valamelyik kérdésemre! De nem adhat, hisz’ még nem is hallotta az összes kérdésemet.
– Sajnos én olyan szörnyűségeket éltem meg, amiket remélhetőleg egyikőtöknek sem kell. Még a bátyám halálát túléltem, de amikor választanod kell, a családod melyik tagját áldozod fel… Ne éljétek ezt át soha!
Elnémultam egy pillanatra, ismét emlékek kaptak el. Fájó, maró, távoli emlékek. De ezek nem az én emlékeim voltak. Anyut és aput láttam, veszekedtek, anyu sírt és magán kívül ordított, apu csak állt vele szemben és némán nézte a cipője orrát.
– Értsd meg, Martha, nem lehet! – kezdte apu halkan, miközben megfogta anyu kezét és lágyan simogatni kezdte. – Jesse…
– Nem fogok a te hibáid miatt szenvedni! – visította anyu. – Én akarom ezt a gyereket, és semmi sem tarthat vissza!
– Jesse… Nem lehet! Tudod, hogy…
– Nem érdekelnek a babonáid! Veled vagy nélküled, de gyereket fogok nevelni!
És aztán vége szakadt. A látomásban anyu túl fiatal volt ahhoz, hogy az öcsémmel legyen terhes – egyértelmű volt, hogy ez a probléma; anyu gyereket várt, de apu nem akarta. A legparább ebben az, hogy ez nem lehetett az én emlékem. Ha nem az öcsémmel volt terhes, akkor…akkor velem! Apu emléke lett volna?
– Ki az a Jesse? – kérdeztem magamtól hangosan, mire apu összevonta a szemöldökét. De hirtelen ellágyultak a vonásai, szemei elé kapta a kezét. Aztán… Sírni kezdett. Sosem láttam még könnyezni apámat, de most egyenesen sírt, és keservesen sírt, fájdalmában. Valami emlék kínozta.
– Honnan tudsz róla? – kérdezte rekedten. – Anyád mondta?
– Nem – ráztam fejet zavartan. Lefagyott egy pillanatra, rám nézett, de meg mertem volna rá esküdni, hogy nem lát engem, hanem teljesen mást képzel maga elé.
– Láttad őt? Láttad Jesse-t, igaz?
– Mi? Miről beszélsz?
Láttad?
– Nem! Azt sem tudom, ki az! Mondj már valamit, könyörgöm! És vegyél levegőt… – Kezdtem kicsit megijedni, nem mellesleg apu nem igazán akart lélegezni; kisápadt, majd kékülni kezdett. A rémület minden porcikáját átjárta, remegett a félelemtől.
– Jesse… Ő… Ő az, akit feláldoztam.
  



1Sajnálom!
2Semmi probléma.
3Fiú unoka spanyolul

2018. december 31., hétfő

X. Boncmester leszek...

Helló-belló!
MATT ÉS LOUIS VISSZATÉRTEK!
Eltelt két hónap, deeee most ismét erőm teljében vagyok, és végre megírtam a tizedik fejezetet, ami elég...érdekes lett. Az eleje kicsit felkavaró, a közepe vicces, a vége szomorú. Na, ezt csinálja valaki utánam! Eltűnik két hónapra, aztán visszajön egy ilyen érzelmi katyvasszal? Nyugodtan kövezzetek meg.
A Same old love-on azt írtam, nem biztos, hogy hozok Újévre valamit, háááát, úgy látszik mégis :3 A feláldozható tizedik fejezetével kedveskednék nektek! Nem tudom, mikor jön a következő, mikor teszem fel a Mindenki megérdemel egy esélyt - második fejezetnél tartok, de eddig 25-20 oldal arányban.  Közben írom a Szilánk a szívbent, ami egy ilyen sportos dolog lenne, kicsit lazább és rövidebb. Hááát, majd meglátjuk, lehet csak a TFC láz kapott el.
Na de. Szerencsében gazdag, boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!
Véleményekke csak bátran! :3 Reméltem 2019-ben még többen csatlakoztok hozzám!
Kellemes olvasást!
Puszi!













De ehhez színt kellett
vallanom…


N
em tudom, mit vétettem, amiért ilyen apával áldott meg az ég. Sőt, úgy az egész családom defektes volt a maga vicces és ügyetlen módján, na de apám… Na, ő kész vicc volt. A válaszom a munkával kapcsolatban már azelőtt egyértelmű volt, hogy egyáltalán megfogalmazódott volna benne a kérdés. Hogy miért? Két okból: 1.) Ha apám azt mondja, nem fizeti az egyetemet, akkor nem is fogja. 2.) Ha ellent mondok neki és nem járok egyetemre, esélyem sincs kitörni innen. Alapvetően nem volt gondom ezzel a…diktatúrával, ami családon belül folyt, de amikor apu befenyített, akkor még a leglazább és leszarom-típusú embernek is megfeszül a háta.
Két nap telt el az öccsémmel való kellemetlen társalgás óta, tehát pont egy hete ismertem Louis-t és pontosan öt napja találkozgattam vele. Illetve ő jelent meg csak úgy a szobámban. Valamikor az ablakomban, valamikor az ágyamon ülve, alva, fekve. Egészen megszoktam és kedveltem a tásaságát, le tudott nyugtatni és sok tanáccsal látott el Maxszet illetően, bár az álmokra nem kaptam választ. Akárhányszor rákérdeztem, témát váltott, így jobbnak láttam, ha feladom.

2018. október 6., szombat

IX. Probléma probléma hátán

Hellóka-hellóka, drágák!
Hát igen, újabb két hét... Én túl vagyok életem legrosszabb nátháján és sikerült egy hónap alatt úgy megutálnom a gimit, hogy húúú. De legalább találtam cuki animéket, amikkel feldobom az életem. 
De egy kicsike rossz hírrel jöttem. Nem tudom tartani a két hetet, természetesen ettől még írom a sztorit, csak eddig 3-4 résszel előrébb voltam, most pedig felzárkóztam, a 10. fejezetnek még a végére sem értem, és szeretném úgy töltögetni a részeket, hogy már előre megvan 2-3 fejezet. Tényleg bocsi! Csak mostanában sem időm, sem ihletem - illetve ihlet az van, csak drága Lexa nem tudja megfogalmazni. (De amúgy a Mindenki megérdemel egy esélytnek elkészült a designja, plusz már megvan belőle 20 oldal. Elég hosszú részek lesznek így, megközelítőleg 20-25 de akár 25-30 oldal közé is eshetnek.)
Nem tudom mikor találkozunk itt legközelebb!
Kellemes olvasást addig is!
Puszi!









A harag vajon
elmúlike-e igazán?


E
gy órája ültünk csöndben egymás mellett,  és ez kezdett kellemetlen lenni. Csak remélni tudtam, hogy Dr. Hale minél előbb végez és hazamehetek, hogy ne kelljen az öcsém homofób képét lesnem. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni a nézeteit, és nagyon idegesített, hogy ő bemesélésnek találja az identitásom. Pont egy tizennyolc éves tininek kell elmagyaráznom, hogy az identitás nem akarat kérdése? Legalább rá számítottam volna. De nem. Ugyanolyan gyökér, mint apánk.
− Nem akartalak bántani – suttogta maga elé, szemet forgattam.
− Azt hittem, nincs miről beszélgetnünk.
− Megijedtem!
− Mitől, hogy megerőszakollak? – kérdeztem felé fordulva. A szemében nem tükröződött az igazi megbánás, így nem is tudtam neki elhinni, amit mond. Mindössze megijedt, hogy egyedül marad. Ilyen hozzáállással tökéletesen megérdemelte azt a ribancot, akivel összefeküdt. Bármennyire is sajnáltam a történteket és bármennyire is aggódtam érte, a haragom erősebb volt, és nagyon nehezen bírtam magamban tartani. – Ugyan már, Max! Ugye te sem hiszed el, hogy ilyen könnyen megbocsájtok?

2018. szeptember 22., szombat

VIII. Nem pont erre számítottam...

Sziasztok babák!
Ismét elszáguldott előttünk két hét! Én túlvagyok egy lagzin - koszorúslány voltam...eh - és egy jó kis gyomorfájáson, plusz egy frissítő veszekedésen is. Na meg vagy húsz oldalnyi másoláson... És még pluszban megjegyzem, hogy animét is néztem. Elképesztő vagyok! 
Na, viccet félretéve, már a nyolcadik résznél járunk, te jó ég! Az elején elképzelni sem tudtam, mi lesz a nyolcadik fejezetben, most meg...csak úgy repkednek felfele a részek! Bár az előző részt nem sokan láttatok - tizenhatan, brühühü - és nem is érkezett rá komment én reménnyel telve töltöm most fel nektek ezt a részt, ami újabb lavinát indít el Matt életében, ha még nem lenne elég baja. 
Kellemes olvasást kívánok!
A véleményekkel csak bátran! 
Puszi!!









Nem tudom mennyire ciki
a professzorom irodája előtt hallgatózni,
mindenesetre megtettem…
Remélem Max majd értékeli!


B
iztosan nem vagyok normális. Egyszerűen erre már nincsen ésszerű magyarázat, amivel orvos elő tudna rukkolni. De kajak. Hogy süllyedhettem ideáig?
Ezen gondolkodtam már lassan negyvenöt perce a professzorom irodája előtt állva, miközben hallgatóztam és minden egyes kis szaftos részletet hallottam egy másik tanár szeretőjének hátsófeléről. Nem voltam rá kíváncsi, mindenesetre ezzel is bővült a tudástáram. Sosem tudok úgy nézni a takarítónőre, mint előtte…most már tudom, hogy piros csipkés tangát hord… Oh, Istenem! Elképzelni azt a nőt tangában? Nagyon nehezen tudtam visszanyelni a feltörekvő reggelim.
Már lassan háromnegyed órája álltam itt, előtte már egy órával vége volt a professzorom előadásának, ami egyben az utolsó órám volt ezen a napon, tehát egy órája és negyvenöt perce itt tengek-lengek, de még a pasival nem tudtam beszélni. Ráadásul tök hülyén éreztem magam, amiért hallottam, milyen is a takarítónő meztelen és még élvezték is a perverzek. Nem nézném ki egyikből sem, hogy ilyen…intim dolgokról beszélgetnek az irodában, pláne a professzor úrból nem. Mindenesetre végighallgattam és próbáltam nem leokádni az irodaajtót.