IX. Probléma probléma hátán

Hellóka-hellóka, drágák!

Hát igen, újabb két hét... Én túl vagyok életem legrosszabb nátháján és sikerült egy hónap alatt úgy megutálnom a gimit, hogy húúú. De legalább találtam cuki animéket, amikkel feldobom az életem. 

De egy kicsike rossz hírrel jöttem. Nem tudom tartani a két hetet, természetesen ettől még írom a sztorit, csak eddig 3-4 résszel előrébb voltam, most pedig felzárkóztam, a 10. fejezetnek még a végére sem értem, és szeretném úgy töltögetni a részeket, hogy már előre megvan 2-3 fejezet. Tényleg bocsi! Csak mostanában sem időm, sem ihletem - illetve ihlet az van, csak drága Lexa nem tudja megfogalmazni. (De amúgy a Mindenki megérdemel egy esélytnek elkészült a designja, plusz már megvan belőle 20 oldal. Elég hosszú részek lesznek így, megközelítőleg 20-25 de akár 25-30 oldal közé is eshetnek.)

Nem tudom mikor találkozunk itt legközelebb!

Kellemes olvasást addig is!

Puszi!

A harag vajon

elmúlike-e igazán?

E

gy órája ültünk csöndben egymás mellett,  és ez kezdett kellemetlen lenni. Csak remélni tudtam, hogy Dr. Hale minél előbb végez és hazamehetek, hogy ne kelljen az öcsém homofób képét lesnem. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni a nézeteit, és nagyon idegesített, hogy ő bemesélésnek találja az identitásom. Pont egy tizennyolc éves tininek kell elmagyaráznom, hogy az identitás nem akarat kérdése? Legalább rá számítottam volna. De nem. Ugyanolyan gyökér, mint apánk.

− Nem akartalak bántani – suttogta maga elé, szemet forgattam.

− Azt hittem, nincs miről beszélgetnünk.

− Megijedtem!

− Mitől, hogy megerőszakollak? – kérdeztem felé fordulva. A szemében nem tükröződött az igazi megbánás, így nem is tudtam neki elhinni, amit mond. Mindössze megijedt, hogy egyedül marad. Ilyen hozzáállással tökéletesen megérdemelte azt a ribancot, akivel összefeküdt. Bármennyire is sajnáltam a történteket és bármennyire is aggódtam érte, a haragom erősebb volt, és nagyon nehezen bírtam magamban tartani. – Ugyan már, Max! Ugye te sem hiszed el, hogy ilyen könnyen megbocsájtok?

− Nem is kértem – mondta morcosan. – Azt mondtam, nem akartalak bántani.

− Mégis megtetted – vontam vállat.

− Csak… Nem tudtam, hogyan kezelni. Ez nehéz, Matt.

− És szerinted nekem minden olyan hepi csak azért, mert meleg vagyok? Mit képzelsz, mekkora dilemmák kísértenek évek óta? A gimi második évétől tudtam, hogy meleg vagyok! Hogy mered azt állítani, hogy neked sokkal nehezebb ezt elfogadnod, mint nekem, aki ezzel él együtt? Te csak velem élsz együtt, nem a ,,ferdehajlamommal” – idézőjeleztem, mire csak felmordult. Már éppen elmélyült volna a veszekedésünk, mikor a professzor becsörtetett a szobába egy halom papírral. Hála az égnek! Megúsztam egy értelmetlen veszekedést.

Dr. Hale helyet foglalt az asztalánál, majd maga elé terítette az össze papírt. Vagy öt volt nála, mindegyiken más vizsgálatnak az eredménye. Erősen gondolkodott valamin, összehúzott szemöldökkel vizslatta a papírokat, miközben összekulcsolt kezébe harapott.

− Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? – kérdezte nagyot sóhajtva végigmérve mindkettőnket. Nagyot nyeltem.

− A jóval.

− A jó hír az, hogy Max nem HIV fertőzött. – Már éppen fellélegeztünk volna, mikor folytatta. – A rossz hír az, hogy a drogtesztje viszont pozitív lett. – Mérgesen nézett Maxre, mire hirtelen valami nagyon érdekeset fedezett fel a kabátja ujján és azt kezdte el piszkálni. Lehunytam a szemem egy pillanatra. A fenébe! Nem gondoltam, hogy Dr. Hale drogtesztet is futtat majd! Ha tudom…nos akkor sem tehettem volna semmit, így is-úgy is kiderült volna. – Nagyon úgy tűnik, hogy Maximiliam Thomson függő, uram – szólt kicsit gúnyosan. – Tán tudott róla?

− Sejtettem – sóhajtottam. – Tegnap…megbeszéltük, hogy segítek neki leszokni.

− És ennyivel el is van intézve? Tudtommal sebésznek tanulsz.

− Tudom, uram, de…

− Erről szólnom kell a szüleiteknek – mondta komolyan hol rám, hol Maxre nézve. – Nem titkolhatom, Max még kiskorú, szülői beleegyezés kell a rehabra. És ezt te nagyon jól tudod, Matthew, mégis hagytad mélyebbre süllyedni.

− Rendben. Mondja el az apának – vontam végül vállat. – Nem érdekel, Dr. Hale. Tegyen, ahogy jónak látja.

− Te mit látsz a legjobb megoldásnak? – kérdezte kíváncsian. Felkeltem a székből, majd magamra kaptam Victor kabátját, amit nem állt szándékomban visszaszolgáltatni a gazdájának.

− Őszintén? Jelenleg kötelet – mondtam majd intettem az öcsémnek, hogy menjünk. Ő ki is viharzott, én azonban maradtam és becsuktam az ajtót. Dr. Hale hümmögött egyet mögöttem, majd hátradőlt a székben.

− Én a helyedben nem hibáztatnám.

− Tessék?

− Amiért kiakadt – vont vállat. – Ha nem lennél meleg, akkor olyan lennél, mint apád. Homofób és egy igazi gyökér. Adj neki időt! Hős vagy a szemében.

− Én mindenki szemében csak nyűg vagyok, professzor – mondtam rápillantva, mire felvonta a szemöldökét. – Gondolom apám még nem újságolta el, mivel fenyegetett.

− Hallottam róla. És össze is vesztem vele. Elmondtam neki, hogy te több vagy, mint egy remegő kezű boncmester. Többet érdemelsz annál, hogy halottakat boncolj, neked elő ember kell a kezed alá, akit megmenthetsz! Egy őstehetség vagy, igazi orvos! Apád nem az, megtanult mindent, megkapta a diplomáját, az engedélyét, de valójában nem lett orvos. Állj a sarkadra, különben egyedül maradsz és olyan megkeseredett bolond leszel, mint az apád! – mondta teljesen beleélve magát a mondókájába. Szusszant egy kicsit, majd elmosolyodott és még hozzátette: − Ne szégyelld azt, hogy szeretsz! Nem szégyen szeretni, akkor sem, ha a szereteted egy veled egyneművel osztod meg.

− Köszönöm, Dr. Hale! – mondtam mosolyogva, majd kinyitottam az ajtót és csatlakoztam az öcsém jelenleg irritáló személyéhez. Nagysága éppen az ajtóban állt és a telefonját nyomkodta. Szemet forgattam, majd vállon ragadtam és elkezdtem kifele ráncigálni. Végült lent a lépcsőn elengedtem.

Valóban sokat jelentettek nekem a professzor szavai. Ha ő is úgy látja, hogy a nemi vonzalom nem hiba és nem is választható, akkor valóban így is van. Neki bármit elhiszek, és sokat jelentett a tanácsa is. Bár még a haragom nem akart enyhülni, a szavai ráébresztettek, hogy nem Maxre és nem is magamra, sokkal inkább apánkra haragszom azért, mert ilyen homofób gyökérnek nevelt mindkettőnket. Eddig a szüleim hősök voltak a szememben. Mostantól hazugok. Hazudtak nem egy, hanem három világ létezéséről, elhitették velem, hogyha a saját nememhez vonzódom az rossz, elhitették velem, hogy amit látok, az nem igazi. Hagytak vakon élni. Az öcsémet pedig teljesen megvakították. Ezt sosem bocsájtom meg nekik.

Hazafele sem beszéltünk többet. Sőt, Max bedugta a fülét, hogy még csak véletlenül sem kelljen kommunikálnia velem. Én pedig hagytam, hadd duzzogjon, bár ami azt illeti, én is duzzogtam, tehát semmi felnőttes nem volt a viselkedésemben. Igazából úgy éreztem magam, mint egy lázadó tinédzser. Felsóhajtottam. Vajon jó ötlet-e haragudni? Mire megyek a haragommal? Ez nyilván majd enyhül és akkor kicsit mélyebben tudom érinteni a témát Maxszel. Nem akarom, hogy ugyanolyan befásult legyen, mint a szüleink. Merjen nyitni és merjen látni, ne csak lesse az előtte folyó életet.

Hirtelen eszembe jutottak anyu szavai, amiket akkor mondott, mikor Louis kirabolt és aztán felmentem hozzá némi pénzért. Azt mondta, mi vagyunk az élete; én és Max. Talán igaza van Dr. Hale-nek, és legalább anyát értesíteni kéne Max állapotáról? Tudtam, hogy nem jól kezelem a dolgot. Nem vagyok még orvos, plusz sebésznek tanulok, és bár van némi fogalmam az eljárás folyamatától, mégsem ez a szakterületem. Egyszóval: ezt benéztem. Egyedül nem segíthetek Maxen, és most már abban is biztos vagyok, hogy apu tudni fog róla az elkövetkezendő pár napban. Nagyon jó, most majd én leszek a hibás, amiért az öcsém drogfüggő.

Végiggyalogoltunk másfél órát, ennek eredményeképp pedig kellően elfáradtam ahhoz, hogy amint beléptem a kapun, elmenjen az életkedvem. Így is történt. A kapunkat átlépve minden erőm elhagyott, legszívesebben lefeküdtem volna az undorító latyakba és megvártam volna, amíg halálra fagyok. Lehet érdekesebb elfoglaltság lett volna, mint az öcsémmel való társalgás.

− Végre megjöttetek! – szólt anyu a konyhából. Éppen megterített, de csak három személyre. Tehát apu megint ügyeletes. Legalább elkerülök egy újabb kellemetlen véleménykifejtést, mert most bármit végighallgatok – operát, előadást, hangoskönyvet – csak apám jajveszékelését nem a jövőmet illetően. – Hol voltatok eddig? – Hirtelen némaság. Na, nem mintha eddig is olyan hangosak lettünk volna hazaúton. Max megvetően pillantott felém, majd anélkül, hogy kivette volna a fülesét, levette volna a cipőjét és kabátját feltrappolt a lépcsőn. Elszámoltam magamban háromig, majd mélylevegőt vettem.

− Gondoltam, megsétáltatom – mondtam anyura mosolyogva.

− Mi baja van? – kérdezte, miközben automatikusan elpakolta az asztalról a harmadik terítéket is, mert egyértelmű volt, hogy ifjabbik Thomson tagunk nem szándékozik velünk tölteni eme minőségi időt. Hah. Talán jobb is.

− Elmondtam neki – vontam vállat, miközben megszabadultam a cipőmtől és a melegruhámtól.

− Nem úgy reagált, ahogy szeretted volna?

− Úgy tűnik – feleltem nagyot sóhajtva, majd a konyhába érve lerogytam az anyuval szemközti székre. – Ami azt illeti, szerinte csak bemesélem magamnak.

Ezt hosszú csend követte. Anyu percekig csak állt felettem és gondolkodott. Hogy min, na, az jó kérdés. Kötényét gyűrögötte, közben nyelvével csettintett, mikor éppen eszébe jutott valami, de elfelejtette velem is közölni az ötleteit.

− Adj neki időt – mondta végül. Őszintén, arra számítottam, valami ,,anyásabb” dologgal rukkol elő, elkezd a gyerekkorunkról mesélni, vagy hasonló. De nem, ugyanazt mondta, mint mindenki más: Adj neki időt! Mire? Mire várjak, könyörgöm? Hogy meggondolja magát, és máshogy gondolja? Áh, ugyan.

− Kösz a jó tanácsot – dünnyögtem.

− Matt…

− Hagyjuk a témát, jó? – kérdeztem rá sem pillantva. Mondott volna valamit, de végül csak felsóhajtott és elém rakta az ételt. Hiába volt ínycsiklandozó illata, egyszerűen nem bírtam enni, éppen, hogy falatozgattam.

A kellemetlen csend miatt, ami körülölelt minket anya sem nyúlt igazán az ételhez. Nem tudtam erről egyelőre beszélni, túlságosan mérges és csalódott voltam. Meguntam a némaságot, felálltam és felsiettem a szobámba, majd becsaptam az ajtót. Mérgesen a falnak vágtam az öklöm. Miért olyan nehéz elfogadni, hogy más vagyok? Miért az öcsém utál ezért a legjobban? És miért töröm én ezen a fejem? Felesleges. Egyszer az egyik haverom azt mondta, addig nem fogadnak el, amíg okot nem adsz rá. De hát…rengeteg okot adtam az elmúlt huszonkét évben, nem? Jó tesó voltam, szerettem őt, mindent megmutattam neki, amit csak tudtam és még a vérét is levettem. Még egyet belevertem a falba, az öklöm hangosan koppant. Sajgott már rendesen, bár eltörni nem akartam, tökéletesen levezettem vele a feszültséget.

− A falnak nem fog fájni, ha megütöd – szólt mögülem egy nyugodt, kicsit talán álmos hang. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy jönni fog.

− Tudom – suttogtam a falnak vetve a fejem. – De megnyugtat.

− Eltörheted a kezed, én nem bánom – sóhajtotta. – De ezzel nem oldasz meg semmit sem.

− Ezt is tudom – mondtam miközben megfordultam, hogy ránézhessek. Az ágyamon ült, ismét mezítláb. Egy elnyűtt szürke póló és egy kinyúlt világosabb szürke melegítőnadrág volt rajta. Lábait kinyújtva támasztotta magát karjával, miközben kíváncsian méregetett. Nagyot nyögve feküdtem le mellé az ágyra, arcomat a párnába fúrtam és úgy fújtattam párat. Miért is vagyok most ideges? Mert anyu szótlan volt? Mert Max haragszik? Mert más vagyok? Egyikről sem tehetek és nem is tehetek ellene, akkor min fújom magam?

− Figyelj, tudom, hogy az öcséd véleménye idegesít – kezdett bele halkan –, de… Az újat mindenki nehezen szokja meg.

− Ebben nincs semmi új. Egyértelmű jelei voltak annak, hogy buzi vagyok.

− Nem érted – rázott fejet. – A családod így ismert és így is szeret. Nem tűnik fel nekik, hogy lányosabb vagy, vagy nyekergősebb, vagy hisztisebb vagy.

− Kösz…

− Ezért illúzióromboló az egész. Tudom, hogy az, hidd el – sóhajtotta. – Tudod, mikor gyerek voltam nem sejtettem, hogy az élet ilyen komplikált. Isaac arra nevelt, hogy használjak ki mindent; azt, hogy nem kapok el semmilyen vírust, el tudom csábítani az embereket, befolyásolni tudom őket. Voltam ezzel is-azzal is. Azt hittem ennyi, lefekszem vele, élvezem, majd pápát intek. Aztán egy másik korban az orrom alá dörgölték az igazságot, lerombolták a saját képemet. Nem tudtam, ki vagyok. Rádöbbentem, hogy Isaac kettő lettem, nem pedig Louis – vont vállat. Hátamra fordultam, majd törökülésbe húztam a lábaim, hogy némán hallgathassam. Teljesen beleélte magát, mintha csak tegnap történt volna meg vele minden. – Azt hittem, jó ember vagyok. Jól cselekszem. Aztán összetörtek. Max ugyanígy érez. Őszintén, Matt, elgondolkodtál rajta valaha is, miért szív igazából az öcséd? – Nem. Sosem gondolkodtam el rajta, úgy hittem, puszta szórakozás, káros szenvedély. De talán más is van a háttérben?

− Nem, soha.

− Mindennek oka van. Sosem történik semmi ok nélkül. Ezt az egyet biztosra tudom – mondta maga elé nézve. Elgondolkodtam rajta, hány féle emberrel futott össze élete során. Mennyi ilyen illúzióromboláson van túl. Nekem is volt, persze, hogy volt! A legnagyobb az volt, mikor tizenévesen rájöttem, apu nem irányítani, hanem uralkodni akar felettünk. Másnak hittem, de más volt az igazság. De mégsem ugyanaz, mint az én esetem, nem? Anya azt mondta, eddig is így szeretett, csak nem tudott róla. Erre Maxnek is rá kell ébrednie. – Elgondolkodtam a kérdéseden és utánajártam pár dolognak.

– És? – Bevallom, kicsit izgatott voltam, mivel rukkolt elő. Elég nehéz kérdést kapott tőlem, kicsit talán sajnáltam is, amiért ennyi mindent kértem tőle hirtelen, de ha azt akarja, hogy ne akadjak ki és ne őrüljek meg, akkor válaszol mindenre.

– A kötődés kettőnk között egy mágia, amit csak egy magas rangú, tapasztalt démon hozhat létre. Vagy egy tündér. Elvetemült kis dögök – sóhajtotta. – Ez a kapcsolat huszonkét éves, valaki a születésed pillanatában összekapcsolt minket.

– De miért? – Szerintem a világ leghülyébb kérdését tettem fel. Szerencsére nem nézett rám úgy, mint egy idiótára, mert egyértelmű volt, hogy az vagyok.

– Nem tudom – vont vállat. – Ez az összekapcsolás sok mindenben előnyt ad, de sok mindenben hátráltat. Előny, hogy lassabban öregszünk és egészségesebbek vagyunk, de hátrány, mert egymás erejéből táplálkozunk. Tehát, ha az egyikünk meghal, vele hal a másik is. Ez pedig a ,,Miért?”-re is választ ad. Részben.

– Honnan tudod ezeket?

– Egy tündértől, ki mástól? – kérdezte morogva. Látszólag nem kedvelte a cuki, hegyesfülű, szárnyas lényeket. – A tündérek nem olyanok, mint a mesékben. Elvetemült dög az összes. A politikájuk megdönthetetlen, de az eljárásaik kegyetlenek. Nincs szárnyuk, csak hegyes fülük, és ha meglátod az igazi arcukat, még rondák is. – Borzongás futott végig rajta, ahogy leírta ezeket a…lényeket.

– Tehát találkoztál velük.

– Minden sarkon van egy – vont vállat. – Jósnők, papok, gyilkosok, a legtöbb mind tündér. – A legtöbb tolvajt meg Louis-nak hívják? Mindenesetre elég érdekes volt azt hallani, hogy a Csipkerózsikából ismert tündérkeresztanyák valójában mágiával játszadozó, bosszúságot okozó, ronda lények. Szegény Csipkerózsika, hát nem csoda, hogy száz évig aludt.

− És én miért vagyok veszélyben?

− Ezt akartam utoljára hagyni, de kezdjünk bele. Isaac valamiért ellátogatott a tündérudvarba, ahol a királynő furcsa dolgokat jósolt: a prófécia szerint az idei év nyári napfordulóján elpusztul a fajunk, de nem csak a mi életünk forog kockán, az idősebbek úgy tartják köztünk, az egész világra hatással lehet a pusztulásunk. Ezt nem tudjuk mi váltotta ki, évek óta érdekes erők uralkodnak a három világ között és nem, nem Isten, de még csak nem is Abbadon, Jézus meg messze van a megoldástól. Azért, hogy ezeket az ősi erőket megbékítsük, fel kell áldoznunk egy Látót. Tök egyszerű lenne csak úgy máglyára kötözni mondjuk egy Látó gyilkost, örömest meg is tennénk, sőt, meg is tettük, de csak rosszabb lett. Ezeknek az erőknek egy különleges Látó kell. Olyan, aki mindent lát. Egy olyan Látó, aki nem esett bűnbe, akinek a lelke tiszta. Nagyon kevesen vannak a világban, akik ennyire tiszták, azt hittük lehetetlenség. Aztán…rádakadtam a kötésmágia segítségével. – Kedvesen mosolygott, de én ezt a gesztust nem tudtam viszonozni. Túlságosan eluralkodott rajtam a pánik hozzá. Egy egész faj akar feláldozni? Tehát máglyára kötözni egy pentegram közepén, majd meggyújtani, miközben idegen nyelven kántálnak? Nem, nem, nem! És Louis ezt tenné? Megölne? – A gond nem csak az, hogy én nem akarom ezt engedni, hanem az, hogy bár démonok vagyunk, nemes démonok, nem ölhetünk tiszta lelkű és tiszta szívű embert. Akkor bűnhődnünk kéne és fogunk is, de nem találtunk más megoldást.

− Szóval most a hátadra kapsz, máglyára kötözöl és elégetsz? Vagy nekem kell ezt megtenni? – Elhúzta a száját.

− Kapizsgálod – sóhajtotta. – A feláldozhatónak valóban magától kell végetvetnie az életének, szabad akaratból. De nem hagyom, hogy ártsanak neked, világos? Egyrészt, akkor én is meghalok, másrészt inkább hadd haljon ki az egész bagázs, akkor sem hagyom, hogy megöld magad miattunk! – Ha nem aggódtam volna annyira, amennyire, talán meg is ölelem. De nem láttam tisztán, pánikoltam és nem értettem ezt az egészet, de talán nem is kell, csak elfogadnom, hogy ez van és kész.

− Mi lehet a…másik megoldás?

− Nem tudom, Matt. Talán…talán, ha meglátogatjuk a tündéreket, megtudunk valamit. De erre még nem vagy kész, előbb többet kell róluk tudnod. Plusz, most már tisztán látsz, vagyis teljes mértékben magadra vontad mindenki figyelmét, és mivel mindenki tud a jóslatról, így mindenki téged akar majd. – Ez olyan remek volt, mint gimnázium alatt a bemeneti mérések. Körülbelül a bemeneti mérésekért is úgy rajongtam, mint most a kialakult helyzetért; a hátam közepére sem kívántam ezt a sok terhet. Tehát, ha meg akarom menteni a három világot bizonyos ősi és gonosz erőktől, akkor meg kell ölnöm magam. Oké, sokszor voltam az ,,öljetek meg”  szinten, de azért sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg azon filózok majd, hogy vajon megéri-e szíven szúrnom magam egy bolygónyi idiótáért. Valószínűleg nem, éppen ezért akart Louis más megoldást keresni.

− Ez most lehozott rendesen…

− Tudom – sóhajtotta. – Engem is lesújtott a tudat, hogy…szóval így ér véget az életem. Egy olyan fiú miatt, akinek nem kéne ilyen fiatalon feláldoznia magát. – És milyen igaz, hisz’ össze vagyunk kötve, tehát ha én meghalok, akkor ő is.

− Az álmaimban…téged láttalak Isaackel?

− Engem – sóhajtotta. – Miért?

− Minden álmomban szenvedtél vagy gyenge voltál.

− Mint mondtam, ez a kapocs nem csak erőt ad, el is veszi. Azért lettünk mindketten gyengék a betegséged alatt. A veszett aszaltszilva a nővérem volt és megmérgezett, kíváncsi volt, milyen erő lakozik benned. Tudod, mi…szóval mi emlékdémonok vagyunk, emlékekből táplálkozunk. Általában rossz emlékekkel, de azokkal nem megyünk sokra, nincs bennük annyi erő. A nővérem nem tudott jó emlékeket elvenni tőled, hiába próbálta, így mérgében megfertőzött, én pedig veled együtt kínlódtam. – Furcsa volt ezt hallani. Végig érezte minden testi fájdalmam, sőt, valószínűleg még enyhített is rajta? Egy idegen srácért, akivel össze van kötve? Miért? – Mikor kizsebeltelek és a szemedbe néztem, láttad a múltad. Azt ellenőriztem, elvett-e valami emléket tőled az a nyanya. Éppen, hogy meg tudta birizgálni az elmédet, semmi nem történt. Innen tudjuk, hogy te vagy a feláldozható. Különleges vagy.

− Nos, jelen helyzetben inkább lennék átlagos.

− Ugyan – legyintett. – Mi értelme az életnek izgalmak nélkül? – Valószínűleg enélkül az izgalom nélkül is boldog életem lett volna. Biztosan meglettem volna a tudat nélkül, hogy egyszer öngyilkos leszek egy csomó démoni lény miatt. – Sajnálom, hogy így alakult az életünk. Illetve nem azt, hogy megismertelek, hanem azt, hogy így ér véget majd mindkettőnknek az élete.

− Milyen érzés ilyen idősnek lenni? – Bár kitágultak a szemei a kérdésemre, nagyon jól tudta, mit értek ez alatt. Az a helyzet, hogy egészen fiatal korom óta imádtam a történelmet és mindig fontosnak tartottam, egy alapnak, amire ez a világ épült. Most már tudom, a három világ összefolyik, de akkor is kíváncsi voltam, miket élt meg. Háborúkat? Szerelmeket? Milyen volt először elveszteni egy szerettét és most visszagondolnia rá?

− Nyomasztó – volt kurta válasza. – Egyszerre érzed azt, hogy mindent tudsz és közben semmit sem. Egyszerre vagyok tizenkilenc és százötven éves. Szörnyű…dolgokon vagyok túl, és tudom, hogy téged ezek érdekelnek. Hogy tudok százötven éve úgy élni, hogy végignézem, ahogy mások meghalnak? Igazából, alig ötven éve követem igazán az emberek világát, addig démonok között éltem, ahol elég kevesen pusztulnak el vagy öregszenek meg. Az első és legfájdalmasabb veszteségem…anyám volt, bár már akkor legalább harminc éve nem láttam, mikor eltemették csak álltam a sírja fölött és sírtam, a bocsánatáért esedeztem. Isaac azt mondta, az első a legnehezebb… A második is ugyanúgy fájt. A harmadik is. Aztán a századik is. Mind-mind szétmart belülről, és mindig kitépett valamit a lelkemből. – Elképzeltem, ahogy az alig tinédzsernek tűnő Louis áll az anyja sírja felett, majd rárogy és francia nyelven kegyelemért esedezik, bocsánatot kér, amiért megrémisztette. Belém égett az a kép, amiben Lou-t láttam a folyó mellett sírni. – Én vagyok a legfiatalabb közülünk, tehát a legtapasztalatlanabb, a legérzékenyebb, a legemberibb. Kinéznek maguk közül, százötven éve azon vannak, hogy elpatkoljak – nevetett fel kínjában. – Senki sem gyűlölt még ekkora intenzitással, mint a tulajdon testvéreim. Ezért mondtam; becsüld a testvéred, ritka az ilyen testvéri szeretet. Várj pár napot, talán átgondolja. Most…őt is gyötri sok minden – mondta, miközben elkezdett kikászálódni az ágyamból, majd úgy ahogy volt, mezítláb elkezdett az ablakom felé hátrálni. Mikor a párkányhoz ért, a Hold felé fordult, ami teljes egészében ragyogott a sötét égen és kellemes fénnyel töltötte meg a szobát, mert nem kapcsoltam lámpát, csakis az éjjelimen égett egy kisebb.

Csodálatos. Ez jutott eszembe, ahogy néztem, Louis hogyan fürdik a késő esti holdfényben, ahogyan lehunyt szemekkel élvezi, mintha csak a bőrét cirógatná a Telihold. Szinte ő is együtt ragyogott a Holddal. Érdekes, de lenyűgöző látvány volt. Derengett valami halovány emlék a fordított Bibliából, hogy nem csak a farkasok a Hold gyermekei, hanem az összes többi démoni lény, ilyenkor különleges állapot van, rengeteg nyers erő szabadul fel, amit a Holdból ki is tudnak nyerni.

− Mint például? – kérdeztem teljesen elalélva a látványtól – pedig még csak nem is volt meztelen. De…különleges pillanat volt.

Ahogy felém fordult felcsillantak vérvörös szemei, a fogai szinte csillogtak a sötétben, ahogy elvigyorodott. De nem olyan vigyor volt, mint szokott ez…búbánatos volt, mintha érezne valami rosszat, de még ő sem tudja mit.

− Álmok – felelte halkan, majd egy elegáns lépéssel máris az árnyakba merült, hogy aztán megint azon elmélkedjek, vajon hányingere van-e utazás közben? Pluszban pedig ott lebegett előttem a kérdés; vajon milyen álmai lehetnek az öcsémnek, amik ennyire gyötrik?