VIII. Nem pont erre számítottam...

Sziasztok babák!

Ismét elszáguldott előttünk két hét! Én túlvagyok egy lagzin - koszorúslány voltam...eh - és egy jó kis gyomorfájáson, plusz egy frissítő veszekedésen is. Na meg vagy húsz oldalnyi másoláson... És még pluszban megjegyzem, hogy animét is néztem. Elképesztő vagyok! 

Na, viccet félretéve, már a nyolcadik résznél járunk, te jó ég! Az elején elképzelni sem tudtam, mi lesz a nyolcadik fejezetben, most meg...csak úgy repkednek felfele a részek! Bár az előző részt nem sokan láttatok - tizenhatan, brühühü - és nem is érkezett rá komment én reménnyel telve töltöm most fel nektek ezt a részt, ami újabb lavinát indít el Matt életében, ha még nem lenne elég baja. 

Kellemes olvasást kívánok!

A véleményekkel csak bátran! 

Puszi!!

Nem tudom mennyire ciki

a professzorom irodája előtt hallgatózni,

mindenesetre megtettem…

Remélem Max majd értékeli!

B

iztosan nem vagyok normális. Egyszerűen erre már nincsen ésszerű magyarázat, amivel orvos elő tudna rukkolni. De kajak. Hogy süllyedhettem ideáig?

Ezen gondolkodtam már lassan negyvenöt perce a professzorom irodája előtt állva, miközben hallgatóztam és minden egyes kis szaftos részletet hallottam egy másik tanár szeretőjének hátsófeléről. Nem voltam rá kíváncsi, mindenesetre ezzel is bővült a tudástáram. Sosem tudok úgy nézni a takarítónőre, mint előtte…most már tudom, hogy piros csipkés tangát hord… Oh, Istenem! Elképzelni azt a nőt tangában? Nagyon nehezen tudtam visszanyelni a feltörekvő reggelim.

Már lassan háromnegyed órája álltam itt, előtte már egy órával vége volt a professzorom előadásának, ami egyben az utolsó órám volt ezen a napon, tehát egy órája és negyvenöt perce itt tengek-lengek, de még a pasival nem tudtam beszélni. Ráadásul tök hülyén éreztem magam, amiért hallottam, milyen is a takarítónő meztelen és még élvezték is a perverzek. Nem nézném ki egyikből sem, hogy ilyen…intim dolgokról beszélgetnek az irodában, pláne a professzor úrból nem. Mindenesetre végighallgattam és próbáltam nem leokádni az irodaajtót.

VII. Választás elé kényszerítve

Sziasztok drágáim!

Hogy elment a két hét, igaz? Csak úgy rohant felettünk az idő! Most már hosszabbnak fognak tűnni a napok, mert elkezdődött az iskola - sajnálom, tudom lélekben nehéz feldolgozni, de ezt el kell fogadnunk. Vigasztaljon titeket, hogy Matt és Max is suliba jár, bár náluk már március van és közelebb vannak a nyári szünethez, mint mi, azért náluk nagyobb problémák is akadnak.

Például, mikor öcsi bajba kerül, akkor ki segítsen rajta? A nagytesó? Vagy rohanjunk rögtön anyához és apához? Mi a helyes megoldás? Ezt Matt sem tudja igazán, de bármit megtenne az öccséért, így úgy dönt, hogy kezébe veszi az irányítást. Milyen problémával kerül szembe Max? Kiderül a részben, úgyhogy sipirc olvasni! ;)

Kellemes szombat délutánt!

És mééég kellemesebb olvasást kívánok nektek az első hét után! 

Puszii! 

Talán ideje lenne a saját lábamra állni,

de képtelen vagyok rá

E

nyhén szólva fájtak apu szavai. Felfele a lépcsőn azt kívántam, bárcsak inkább megütött volna, akkor most nem a szívem és nem is a lelkem sajogna úgy, mintha éppen egy orvosi csipesszel csipegetnék ki. A szobámba belépve minden férfiasságom elengedtem és hagytam, hadd csorogjanak a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, mert Louis még aludt, ezúttal hason, fejét az ablak felé fordítva. Halkan szipogva az ajtónak dőltem, majd a földre csúsztam. Átöleltem a lábaim, térdeim közé fúrtam a fejem és csak hagytam, hadd ömöljenek a könnyeim. Hülye menstruáló picsának éreztem magam, aki minden hülyeségen sír. Csakhogy ez nem volt hülyeség, apu ezt nagyon is komolyan gondolta, márpedig nem hagyom, hogy kettő és fél évem kárba vesszen. Apánál nem volt elég a ,,Nem akarom”, amíg nem vagyok halálos beteg, addig tennem kell azt, amit ő jónak lát. Hiába mennék el dolgozni, annyit nem szednék össze, amennyi az egyetemre kell.

Louis megmozdult, fejét felém fordította, és hunyorogva rám nézett. Két térdem közül néztem rá, elég szerencsétlenül festhettem, mert megtörölgette a szemeit, hogy meggyőződjön róla, tényleg igaz-e, amit lát. Igen, igaz. Tényleg a földön sírok, mint valami kislány.