VIII. Nem pont erre számítottam...

Sziasztok babák!

Ismét elszáguldott előttünk két hét! Én túlvagyok egy lagzin - koszorúslány voltam...eh - és egy jó kis gyomorfájáson, plusz egy frissítő veszekedésen is. Na meg vagy húsz oldalnyi másoláson... És még pluszban megjegyzem, hogy animét is néztem. Elképesztő vagyok! 

Na, viccet félretéve, már a nyolcadik résznél járunk, te jó ég! Az elején elképzelni sem tudtam, mi lesz a nyolcadik fejezetben, most meg...csak úgy repkednek felfele a részek! Bár az előző részt nem sokan láttatok - tizenhatan, brühühü - és nem is érkezett rá komment én reménnyel telve töltöm most fel nektek ezt a részt, ami újabb lavinát indít el Matt életében, ha még nem lenne elég baja. 

Kellemes olvasást kívánok!

A véleményekkel csak bátran! 

Puszi!!

Nem tudom mennyire ciki

a professzorom irodája előtt hallgatózni,

mindenesetre megtettem…

Remélem Max majd értékeli!

B

iztosan nem vagyok normális. Egyszerűen erre már nincsen ésszerű magyarázat, amivel orvos elő tudna rukkolni. De kajak. Hogy süllyedhettem ideáig?

Ezen gondolkodtam már lassan negyvenöt perce a professzorom irodája előtt állva, miközben hallgatóztam és minden egyes kis szaftos részletet hallottam egy másik tanár szeretőjének hátsófeléről. Nem voltam rá kíváncsi, mindenesetre ezzel is bővült a tudástáram. Sosem tudok úgy nézni a takarítónőre, mint előtte…most már tudom, hogy piros csipkés tangát hord… Oh, Istenem! Elképzelni azt a nőt tangában? Nagyon nehezen tudtam visszanyelni a feltörekvő reggelim.

Már lassan háromnegyed órája álltam itt, előtte már egy órával vége volt a professzorom előadásának, ami egyben az utolsó órám volt ezen a napon, tehát egy órája és negyvenöt perce itt tengek-lengek, de még a pasival nem tudtam beszélni. Ráadásul tök hülyén éreztem magam, amiért hallottam, milyen is a takarítónő meztelen és még élvezték is a perverzek. Nem nézném ki egyikből sem, hogy ilyen…intim dolgokról beszélgetnek az irodában, pláne a professzor úrból nem. Mindenesetre végighallgattam és próbáltam nem leokádni az irodaajtót.

− Istenem, gyere már ki! – suttogtam a falat támasztva. Max óráinak is lassan vége, szeretnék időben odaérni és nem azt hallgatni, hogy néz ki a takarítónő. Az elképzelésre ismét mocorogni kezdett a gyomrom, így inkább valami másra koncentráltam. Mondjuk a velem szemben lévő fikuszra. Unalmasan zöld és száraz volt szerencsétlen. Hatalmas mázlistának éreztem magam, amiért anyu utálta a szobanövényeket, így nem kellett otthon egy fikusz társaságát sem élveznem. Csak néha a másnapos öcsémét, akinek olyankor olyan szaga van, mint egy szemetesnek.

Végre nyílt az ajtó, az én hátam pedig szögegyenesbe rántotta magát, amint megérezte, hogy a tanárom kilép az ajtón. Harminc körüli, magas, kellemes kinézetű férfi volt. Miért csak kellemes és nem szexi? Mert tele volt tetkókkal. Fura? Igen, az, de attól, hogy egyetemen tanít, még lehettek hülye ötletei. Például az, hogy egy koronát tetováltat a csípőjére. Pont látszik, mikor nyújtózkodik, és irtó ciki lehet, ha barátnője van az embernek. Miért pont koronát? Mondjuk jobb, mintha pillangó lenne ott…

− Professzor! – ugrottam elé, mire először meglepődve, majd mosolyogva nézett le rám. Körülbelül Louis-val lehetett egymagas, bár ő sokkal nyurgább és barnább volt, mint Louis, ráadásul barna hajjal és szemmel rendelkezett, sötét borostával, ami nagyban rontott a kinézetén. Szerintem megborotválkozva elfogadhatóbb képe lenne.

− Matthew! Ennyire hiányoztam, hogy újabb előadásért könyörögsz? – kérdezte nevetve, miközben a kezét nyújtottam, amit gyorsan meg is ráztam.

− Nem, tanár úr, akármennyire is lenyűgözött az előadása, sajnos más ügyben jöttem.

− Miben tudok segíteni? – kérdezte.

− Lehetne…négyszemközt?

− Hát persze – bólintott, majd intett, hogy kövessem. Beléptem a szobába, ahol az egyik kollégája terpeszkedett és éppen kávézott, közben a telefonját lesegette. Biztos a takarítónő küldött neki képeket magáról… − Conrad, lennél szíves és elhagynád az irodámat?

− Hogyne – mondta majd, gyorsan megitta a maradék kávéját. – Nahát, Matthew! – szólt undorral a hangjában, mire az én szemöldököm is felszaladt. Eddig nem ismertem meg a hangját, most már tudom, ki ez. Tanárnak tanár, de közel sem olyan jó, mint a professzor úr. Ráadásul összevesztek apámmal is, aki addig-addig ügyeskedett, amíg kirúgatta. Szerintem megérdemelte.

− Jó napot, Dr. Johnson! – szóltam illedelmesen, bár legszívesebben szembe köptem volna. – Hogy van, uram?

− Remekül, köszönöm kérdésed. Az új munkahelyem sokkal jobb.

− Hát akkor igyekezzen megtartani ezt az állást! – kacsintottam, mire csak mérgesen kitrappolt az irodából. Dr. Hale értetlenül pislogott felém, de végül úgy döntött, nem kérdez rá semmire. Jól is tette. Biztosan végetvetettem volna ennek a barátságnak kettejük között.

Leült az asztala mögé, majd intett, foglaljak vele szemben helyet ott, ahol az előbb Dr. Johnson terpesztett.

− Nos, mi a probléma?

− Tanár úr, bajban vagyok, hatalmas segítségre lenne szükségem! De az a nagy helyzet, hogy erről apám nem tudhat! – kezdtem bele. Összehúzta a szemöldökét, majd előredőlt a székben. – Illetve, nem én vagyok bajban, hanem az öcsém… A helyzet az, hogy…szóval lefeküdt egy lánnyal, aki HIV pozitív, és meg vagyunk ijedve. Segítene nekünk egy teszttel? – Totál szerencsétlennek éreztem magam, amiért az egyik kedvenc tanáromat rohanom le ilyen kellemetlen kérdésekkel. Jó, nyilván komoly dologról volt szó, és nyolcvanszázalék esélyünk van arra, hogy az öcsém HIV negatív, tehát semmi baja. Mindenesetre én erről egy papírt szeretnék a kezemben látni és biztosan tudni, az öcsém nem kapott el semmit.

Mérlegelt, gondolkodott, dünnyögött. Nem értettem mit – talán jobb is így, lehet lehordta Maxet mindennek. Én is ezt tettem volna, ha tegnap látom a rémületet a szemében és persze nem hallom a csalódottságot a hangjában. Nyilván az első alkalom nem mindig sikerül olyan jól – mondom én – ezért is letörhet az ember szarva egy picikét. Aztán ha még kiderül, hogy a szerencsétlen partnerem HIV pozitív.

− Az öcséd Max, igaz? – kérdezte előkapva a telefonját, ha jól láttam a mai programjait ellenőrizte.

− Igen, Dr. Hale.

− Hány éves?

− Tizenhét és fél.

− Volt már előtte valakivel?

− Nem.

− Szerencsétlen – mondta egyenesen a szemembe nézve. – Most volt meg neki az első, erre összefekszik egy beteggel. Ezt nevezem én pokoli elsőnek – sóhajtotta, majd letette a telefonját és a szemembe nézett. Előre dőlt, hogy tisztán hallhassam. – Rendben, Matthew, megmondom mi lesz. Megcsinálom a tesztet és nem szólok róla apádnak sem. De sajnos teljesen ingyen nem csinálom meg, valamit kérek cserébe.

− Nem fogok lefeküdni magával. − Értetlenül nézett rám, majd fejet rázott. Már éppen nyitotta volna a száját. – Az öcsém sem.

− Nem erre gondoltam – morogta. Igazából csodálkoztam, hogy egy ilyen kijelentés után nem küldött ki az irodájából. Mindig is voltak fura megszólalásaim, szerintem már kezdett hozzászokni, hogy nem mindig vagyok magamnál. – Szeretném, ha bent lennél az egyik műtétemnél segédnek.

− Micsoda? – kérdeztem hebegve és körülbelül ennyi volt minden értelmes reakcióm, a Windows ott helyben leállt, egyszerűen nem fogtam fel. Egy profi azt szeretné, ha bent lennék az egyik műtétén? Semmi tapasztalatom nincs hozzá, sosem voltam még igazi műtéten, csak halottakat vagdostunk, névtelen hullákat. De hát… Nem akartam boncmester lenni, hát az itt az idő, hogy bizonyítsak apámnak.

− Megcsinálom a tesztet ingyen, nem mondom el apádnak, ha cserébe bent leszel az egyik műtétemen. Komoly műtét, agyról távolítok el daganatot. Szeretném, ha bent lennél és látnád, illetve csinálnád.

− Csinálni? Minden tapasztalat nélkül? Bocsássa meg, uram, de ez nagyon rossz ötlet. Sosem műtöttem még élő embert.

− Akkor itt van az ideje. Idén vagy harmadikos, tehát már szakosodtál. És mivel az én órámra jársz be, így nyilvánvaló, hogy sebész akarsz lenni. Ez pedig sebészeti beavatkozás. És ha jól tudom – márpedig jól tudom, mert én tanítottam – már régen tudod, hogyan kell egy daganatot eltávolítani az agyról – sűrítette bele öt másodpercbe az egész közlendőjét, én pedig csak ültem döbbenten. Ha lett volna lélekjelenlétem, kiröhögöm, de sajnos nem volt. Emellett a szemeiben csillanó magabiztosság és kíváncsiság arra késztetett, hogy igent mondjak. Ha másért nem is, hát Maxért.

− Megpróbálom, tanár úr, de nem ígérek semmit.

− Nem foglak arra kötelezni, hogy ha nem bírod, maradj bent. Az első mindenben nehéz – vont vállat. – Legalább próbáld meg!

− Meg fogom, mondtam.

− Amúgy is, bizonyítsd be apádnak, hogy több vagy egy egyszerű boncmesternél – kacsintott, nekem pedig elállt a lélegzetem. Nem a kacsintástól, fúj, dehogy! Attól, hogy ezzel tulajdonképpen azt mondta, hogy jobb vagyok, mint az apám. Ami szinte lehetetlen, apu profi boncmester. – Nos, két óra van. Mikor végez az öcséd?

− Negyedkor.

− Remek, akkor fél négyre feljöttök hozzám. Csak mondd a vezetékneved és beenged a nővér.

− Rendben, köszönöm.

———

Örültem, hogy ilyen hamar és ilyen egyszerűen sikerült megoldani a dolgot. Nyilván Max is örülni fog, hogy ingyen meg tudtam oldani és még apánk sem fog róla tudni.

Több ilyen kis csínyben voltunk már bajtársak, bár tény, azok nem voltak ilyen komolyak. Például egyszer Max – még a balesete előtt –, hogy el tudjon menni a focitáborba meglopott egy öreg nénit az orvosirendelőben. Természetesen bevitték a rendőrségre, de én visszafizettem a néninek az ellopott összeget, így megúszta a nehezebbik részét. Akkor egyszer tizennégy évesen kiszökött bulizni, a haverom hívott, hogy totál KO, én pedig anélkül, hogy szóltam volna a szüleimnek, kisurrantam a házból és elmentem érte. Másnap reggelre pedig igyekeztem rendbe tenni őt a haverommal, aki megtalálta őt a szórakozóhelyen. Mindig megvédtem, de ő soha engem – nem mintha szükségem lett volna rá, elvégre én vagyok az idősebb és én kerülöm a konfliktusokat. Az apánkkal folytatott vitáink javarészéről pedig nem is tud.

Ezen gondolkodtam a lépcsőn lefelé menet, majd kint a járdán is. Táskával az oldalamon fordultam a bal irányba, mikor beleütköztem valakibe. Ismerős illata volt, így nem vágtam orrba úgy, mint az utóbbi két alkalommal.

− Örülök, hogy végre nem egy pofonnal köszöntesz – szólt mély hangján, mire csak elmosolyodtam, majd felnéztem rá.

− Szerencséd van, hogy leköt a problémám, különben már kaptál volna. De ami késik, az nem múlik. – Felhőskés, sötét szemeiben megcsillant valami. Pajkosság? Jól láttam, hogy boldog volt, amiért lát? Én örültem, hogy itt van, legalább eltereli a gondolataimat, amíg a gimnáziumomhoz érek. Utáltam azt a helyet, csak a sok gizda fiatal, akik azt hiszik apuci meg anyuci pénzével majd mindent el tudnak intézni az életben. Valójában el is tudnak, csak egyszer az a pénz is elfogy.

− Miféle probléma, ha szabad kérdeznem? – kérdezte, miközben fejével követett engem, ahogy elhaladtam mellette. Száznyolcvan fokos fordulatot vett, majd utánam indult.

−  Azt hittem, olvasol a gondolataimban.

− Ez így is van, de elég nagy katyvasz van a fejedben az olvasáshoz. Hol erre gondolsz, hol arra, lehetetlen követni.

Szemet forgattam, anyu ugyanezt szokta mondani, mindössze annyi különbséggel, hogy a témák között ugrálok; hol erről, hol arról beszélek és néha lehetetlen követni éppen mire is várnék reakciót.

Louis zsebre tett kezekkel sétált mellettem. Egy kapucnis, cipzáras fölső volt rajta, ami szürkés színben tündökölt, pont illett a mai időjáráshoz, ugyanis az eget beterítették a hatalmas, szürke hófelhők. Bár már március eleje volt, nagyon hideg és nagyon havas időjárásunk volt, Louis mégis farmerban feszített mellettem egy egyszerű sportcipővel a lábán. Sapka sem volt rajta, ellenben én megint csak úgy öltöztem fel, mintha minimum iglut készülnék építeni.

− Az öcsém lefeküdt egy AIDS-es csajjal – mondtam olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, egyáltalán kimondtam-e. – Azt mondja védekeztek, de én biztosra akarok menni.

− Áh, a testvéri szeretet – sóhajtotta. – Bár ismerném – mondta rám pillantva, majd ismét a járdát kémlelte, amin semmi érdekes nem volt, csak latyak és sár. Undorító és elkeserítő hónap a március. Meghozza a tavaszt, persze, de az átalakulás kifejezetten elszomorítja az embert. Rengeteg latyak, sár és őszi levél maradékok. Nem olyan szép, mint az, mikor előbújnak az első virágok a kertben, vagy kipattannak a fákon a kicsike bimbók.

− Kár, hogy sosem volt benne részed. Elképesztő nagytesónak lenni, néha idegesítő és legszívesebben lecsapnám egy forró serpenyővel, de attól még szeretem.

Felnevetett. Hangja őszintén csengett, valóban szerette volna megtudni milyen, ha igazán szereti valaki. Lehet sosem szerették, mert félig démon? Lehet eldobta az anyja?

− Louis…

− Hívhatsz Lou-nak is.

− Lou… Az a kisfiú, aki a patak mellett guggolt a látomásomban…te voltál? – kérdeztem. Megdermedt, egy pillanatra meg is állt, szemeivel görcsösen egy pontot nézett. Úgy nézett ki, mintha szíven szúrtam volna. Nem akartam bántani, csak…kíváncsi voltam. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

− Én voltam – suttogta maga elé. – Aznap este…rám támadt anyám férje, mikor meglátta a szemeimet. Én pedig önvédelemből végeztem vele. Mikor pedig anyámra néztem…félt, rettegett tőlem. A piszkavasat lengette maga előtt, mikor pedig közelebb léptem, arcon vágott. Egész Párizs egy eldugott részéig szaladtam, az körülbelül ötven kilométert jelent – mondta remegő hangon.

− Louis…nem kell…

− Isaac…vitt haza magához, miután megtalált a patak mellett. Ő bolondított meg, miatta kellett elhagynom a családom. Utálom őt.

Azt már sejtettem, hogy Isaac és Louis testvérek, tehát Isaac is démon, de azt nem gondoltam volna, hogy ő volt az, aki így megtört egy kisfiút. Nem tudtam mit szólni, csak álltam vele szemben és néztem könnyes szemeit, remegő ajkát és egyre világosodó haját. Korábban is észrevettem már, hogy az is a hangulatára változik, nem csak szemei. Nem olyan szembetűnő a változás, de nekem feltűnt. Hirtelen ötlettől vezérelve hozzáléptem, majd átöleltem. Éreztem, ahogy meglepődik és szinte lefagy, de aztán kisidő múlva megéreztem hátamon a kezeit, majd éreztem a leheletét a nyakamon. Elmosolyodtam. Milyen kellemes érzés. Mármint ölelni, nem az, ahogy a lehelete a tarkómnak csapódik. Fúj, dehogy.

− Köszönöm, Matt – suttogta fülembe. Közben elhaladt mellettünk egy fiatal nő, aki csak annyit reagált ,,Ehw, buzik”. Felkuncogtunk. – Úgy látszik valaki már egy párnak nyilvánított minket.

− Oh, fogd be! – mondtam nevetve, majd ellöktem magamtól. Széttárta a karjait.

− Naaa, Matty baba, azt hittem szeretsz ölelkezni! Kedvesem!

Szemet forgattam.

− Inkább siessünk, Max nem sokára végez, én pedig szeretném őt elérni.

Hiába indultam el, Louis nem követett, csak állt egyhelyben. Kérdőn fordultam felé, mire oldalra biccentette a fejét.

− Nem megyek veled az öcsédért, másfele megyek.

− Öhm, oké – hebegtem. – Nem gond. – Valójában hatalmas gond volt, örültem volna, ha velem jön legalább a gimiig. Nem akartam egyedül lenni, márpedig most a sok gondtól kifejezetten elveszettnek éreztem magam. Nem tudtam ki vagyok, hol vagyok, miben élek és kinek segítsek. Az kifejezetten önző lépés lett volna tőlem, ha hagyom az öcsémet szenvedni, amíg a saját problémámat próbálom megoldani.

Louis biccentett egyet felém, majd száznyolcvan fokos fordulatot vett és a másik irányba indult. Gyalog. Egész ,,kapcsolatunk” ideje alatt most láttam először sétálni és nem köddé válni, vagy csak úgy pikk-pakk eltűnni. Fejet rázva indultam az iskolám irányába, ami csak már utcányira volt az egyetememtől.

———

Szörnyűséges. Visszamaradott. Undorító.

Ez jutott eszembe, amint megálltam a régi iskolám előtt, amiből alig négy éve ballagtam ki és nem állt szándékomban szabad akaratból besétálni oda. Nem, soha. Kész kínszenvedés volt minden nap ebbe a szörnyűségbe besétálni, majd eltűrni a még szörnyűbb diákokat és még az annál is szörnyűbb tanárokat. Mikor megtudtam, hogy Max ide is jelentkezett térden állva könyörögtem, hogy menjen máshová! Azt hitte azért mondom, mert kemény suli – ami igaz is volt, legalábbis elméletben, mert gyakorlatilag semmit sem ért az egész. Szóval, hogy bosszúságot okozzon, idejött. És minden nap megkapta azt, amit én kaptam, csak én kicsit máshogy. Én mindig azt kaptam ,,Olyan vagy, mint apád! Sőt, okosabb!”, Max pedig ,,Hasonlítasz a bátyádra. Külsőre.” Nos, igen, nem kedvelte az itteni a tanárokat.

A drótkerítésben kapaszkodva leskelődtem be, vajon kijött-e már az öcsém. Mily meglepő, már kint volt és az iskola mögötti konténernél cigizett pár haverral. Már ha havernak lehet őket nevezni, akik belevisznek a drogba, a piába és egyéb szörnyűségbe, azok még csak nem is haverok.

− Nézd csak, Max! Jöttek érted! – röhögött fel az egyik izomagy, mire mindketten, egyszerre szemetforgattunk.

− A bátyád legalább viszi valamire – mondta egy másik, mire Max szúrós szemmel nézett rá. Mintha kicsit közelebbi kapcsolatban lettek volna, mert a srác olyan mérgesen és helytállón nézett vissza a fivéremre, hogy meglepődtem. Én magam sem bírom sokáig állni a tekintetét.

− Köszönöm a tanácsot, Tom – morogta az öcsém, majd felkapta a táskáját és kiviharzott a hátsókapun. Végigtrappolt a járdán, végül mellém ért, de nem állt meg, kicsit feljebb ment, hogy ne lássák őt a haverjai.

− Mi van, szégyellsz? – kérdeztem, mire ment tovább. – Oh, már hozzám sem szólsz?

− Nincs miről beszélgetnünk – felelte. Nehezen utolértem, majd elévágtam.

− Most mi bajod?

− Semmi, csináljuk meg a tesztet és húzzunk haza. Nem akarok a közeledben lenni.

Ez egy kicsit szívenütött. Akármennyire is próbáltam az öcsém szemeibe nézni, hogy tudjam, igazat mond-e, sosem sikerült, mindig elkapta a fejét. De azt láttam, hogy haragszik.

− Max… − kezdtem halkan. – Mi a baj?

Semmi reakció, csak nézett jobbra-balra, de rám soha.

− Áh, az a baj. – Hirtelen leesett, mi a baja. Ennél talán kicsit intelligensebbnek gondoltam, minthogy egy ilyen kis apróságon kiakad. Jó, kicsit illúzióromboló a tudat, hogy a nagytesóm, a jó, a szép, az okos hirtelen nem is olyan tökéletes, mint gondoltam. – Az zavar, hogy a bátyád buzi.

− Halkabban! – szólt rám, mire széttártam a karom.

− Miért? Szégyellsz? Félsz, hogy egész Los Angeles megtudja, hogy meleg vagyok? Minek tagadjam, Max? – Bár nem féltem senki véleményétől, az öcsém miatt halkabbra vettem a hangerőm. – Kajak az a bajod, hogy meleg vagyok?

− Nem vagy az – mondta dühösen. – Csak bemeséled magadnak. Részeg voltál és összekoccantál egy sráccal, semmi extra. Ugyanolyan vagy, mint én.

− Max, ez nem így megy! Nem dönthetem el, hogy kihez vonzódom és kihez nem!

− De igen! – morrant rám. Úgy éreztem, mintha hatalmas nyilakat lőttek volna a mellkasomba és mind a szívemet szúrta volna keresztül. Az agyam veszekedni akart, elmondani az öcsémnek, hogy attól ugyanaz vagyok és ugyanolyan marad a kapcsolatunk is, de a szívem nehéz volt és fáradt. Képtelen voltam tovább veszekedni, csak megfordultam és haladtam tovább úgy, mintha csak azon vesztünk volna össze, hogy megint lenyúlta a rágómat. Ő pedig úgy is követett, mintha ez történt volna.

———

Az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Egyetlen egyszer kérdeztem meg, hogy kér-e enni, mikor elhaladtunk egy kajálda mellett, de akkor sem felelt, így nem is próbálkoztam tovább.

Dr. Hale magánrendelése jóval messzebb volt, mint először gondoltam. Eredetileg a hivatalos rendelése a kórházban van, de mivel mit magánrendelésre igyekeztünk, az egy magántelek volt, két házzal. Illetve egy házzal és egy rendelővel, felért egy kisebb kórházzal. Hatalmas telek volt és gyönyörű, elámultam, hogy mennyit is kereshet Dr. Hale és a neje, ha ilyen rendben van minden.

A magánkórháza felé nyíló kapu nyitva volt, így csak be kellett sétálni. A két épületet kerítés választotta el, és a családiház felőli oldal tele volt élettel. Két nagy kutya és rengeteg kicsi rohangált az udvaron, kint a teraszon a professzor úr neje és annak barátnői integettek nekem, akiket látásból ismertem. Mindenfelé virágok és mesterséges patakok, medencék, tavak. Úgy sejtettem, a felesége igen csak rajongott a természetért, amit meg is értek. Ez a telek gyönyörű! Úgy tűnt, Max is elcsodálkozott, de nem tette szóvá, mi fogta meg igazán. Fájdalmas sóhaj szökött ki a tüdőmből. Max most azért haragszik, mert más vagyok, mint aminek elképzelt. Ez fáj. Tudom. De…ezért miért kell engem is bántania?

Úgy döntöttem, majd otthon ezt kitárgyalom Louis-val, most sokkal fontosabb dolgunk van. Felsétáltunk a lépcsőn, majd be a rendelőbe, ahonnan rengeteg folyosó ágazott szét, és rengeteg szobát rejtő ajtó tárult elénk. Félénken lépdeltem a RENDELÉS feliratú ajtóhoz, majd kopogtam. Egy fiatal nővér nyitott ajtót.

− A doktor úr magánrendelése végetért!

− És ha Matthew Thomsonnak hívnak, akkor is? – kérdeztem rá mosolyogva, annak ellenére, hogy nem tetszett a stílusa. Elhúzta a száját, majd hátrafordult.

− Matthew Thomas keresi önt.

− Thomson – javítottam ki, de rám sem adott. Nem hallottam, mit felelt Dr. Hale, de biztos pozitívat, mert a nő arrébb állt az ajtóból, hogy beengedjen minket, mi pedig be is léptünk a rendelőbe.

− Büdös van – suttogta Max magának.

− Fertőtlenítő szag – mondtam, de nem igazán várt tőlem választ, így nem is reagált rá. Dr. Hale egy íróasztalnál foglalt helyet, rengeteg kis mütyürrel a tetején, kicsi üvegcsékkel és injekciós tűkkel megrakodott dobozzal.

− Foglaljatok helyet! – intett nekünk mosolyogva, mire mi el is foglaltuk a két előtte lévő széket. – Nos, Matt beszámolt a helyzetről, de tőled is szeretném hallani az egész sztorit, minden részlettel – mondta az öcsémre pillantva. Amilyen szar kedvében volt, arra számítottam, hogy szarkasztikusan válaszol majd. Nos, igaza is lett.

− Úgy kezdődött, hogy elkezdtem kikapcsolni a melltartóját…

− Nem így gondoltam – sóhajtotta a professzor. Tudom, menthetetlenek vagyunk. – Úgy értem, használtál valamit?

− Igen, használtam gumit.

− Megnézted a légyott után, hogy ép maradt-e?

− Nem.

− De passzolt rád?

− Igen.

− Nem érezted, hogy a dolog közben valami kényelmetlen lett?

− Nem – rázott fejet, mire Dr. Hale felsóhajtott, majd elkezdett a kis csőszerű üvegcsék között kutakodni. Én nagyon jól tudtam, mi jön most, de Max még csak nem is sejtette. Nem volt bajom a vérrel – akkor nem mennék sebésznek –, de az öcsém kifejezetten irtózott a vérvételtől.

− Most jön a dolog kellemetlen része.

− Ez is elég kellemetlen volt – jegyezte meg Max, de az orvos nem figyelt rá, helyette összeszedett minden szükséges dolgot, majd kirántott maga mellől egy gurulós széket egy másikhoz lökte, aminek támláján az ember akkor támasztja meg a karját, mikor vért vesznek tőle.

− Csüccs ide! – szólt vidáman Dr. Hale, majd helyet foglalt a gurulós széken. – Vért veszek tőled.

− Oh, nem!

− Oh, de! – szólt a professzor. – Mit gondoltál, miből tudom meg, hogy fertőzött vagy-e? De ha szeretnéd, majd testnedvet is kérhetek, de szerintem kellemetlenebb lenne, mert nincs más szobám, ahova küldhetnélek.

− M-matt le tudja venni? – kérdezte remegve. Ha nem bántott volna meg, most megsimítottam volna a vállát és megnyugtattam volna, de jelenleg ahhoz nem volt lélekjelenlétem, hogy válaszoljak. Dr. Hale rám pillantott.

− Elméletileg igen, gyakorlatilag nem nagyon akarja.

− Leveszem – sóhajtottam, majd felkeltem a székből. – Ha szabad.

− Persze! – csapott térdére, majd felállt és átengedett a székére. Max bizonytalanul felállt, majd leült mellém a székbe. Másik oldalamon egy kisebb asztal volt, ahova odakészítette a professzor a három üvegcsövet, a szorítógumit, és a tűt, amivel leveszem, illetve az érzéstelenítőt.

− Melyikről vegyem? – kérdeztem a két karját méregetve.

− A b-balból. – Szerencsére pont a bal kezénél ültem.

− Elszorítom a karod, de még nem csinálok semmit – mondtam olyan lágyan, hogy én magam is meglepődtem. Olyan kemény akartam lenni, hogy érezze, mennyire rosszul esett minden szava, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam volna szándékosan bántani. Felcsúsztattam kezére a gumit, majd a rajta lévő kis fém segítségével elszorítottam a karját. – Kitapogatom a vénád – szóltam, majd hüvelykujjammal elkezdtem nyomogatni a karját a hajlatnál. Mikor megéreztem a vénáját az érzéstelenítőért nyúltam. – Lefújom, de nem szúrlak meg!

− Nem vagyok hülye!

− Innen annak tűnsz – sóhajtottam, miközben nyomtam egy kicsit a löttyből, majd a tűért nyúltam. – Jó, fordítsd el a fejed!

− Nem akarom! Ne csináld!

− Max, az előbb mondtad, hogy nem vagy hülye, tehát felfogod, hogy mekkora bajban vagy most. Szóval fogd be és fordítsd el a fejed! – Amint elfordította a fejét és megszúrtam és odatartottam az első üveget, amibe szépen elegánsan elkezdett csordogálni az öcsém piros vére. Mikor megtelt az első, akkor alátettem a másodikat, majd a harmadikat. Amint megtelt mindegyik, gyorsan kikaptam a tűt, majd leragasztottam, hogy ne vérezzem. Max mellkasához nyomtam a karját, hogy behajlítva legyen. Annyira remegett, hogy megnyekkenni is elfelejtett. – Ezt most tartsd így öt percig! Kicsit lehet, húzni fog. – Ezzel felálltam, majd Dr. Hale felé fordultam, aki komoly arccal mért végig mindkettőnket, de egyben elégedett is volt. Életemben talán ötször vettem eddig vért, és eddig mindig rá is éreztem. Nem szúrtam mellé, nem szúrtam rosszul és mindig megnyugtattam a betegeket. A professzor pedig emiatt nagyon büszke volt rám, én pedig magamra.

− Nagyon jó, Matt. Most kérek egy kis időt, hogy megvizsgáljam. Maradjatok itt! – szólt meglepően halkan és érzelemmentesen. Felkapta az üvegcsöveket és már ki is viharzott a szobából, én pedig egyedül maradtam a homofób marha öcsémmel. Leültem az asztallal szembe és úgy helyezkedtem, hogy ne kelljen látnom falfehér lényét.

− Fáj… − nyekeregte. Szemet forgattam.

− Elmúlik.

− Igaza van apának, tényleg tehetséges vagy ebben.

− Te pedig abban vagy tehetséges, hogyan csessz fel percek alatt. Maradj kussban! – Nem szóltam még sosem ilyen durván hozzá, de a keserűségem haragban jelentkezett és akármennyire próbáltam magamba fojtani, egyszerűen nem ment. Ki akart törni, a sírás kerülgetett és az idegszáláim pattanásig feszültek. Nem akartam vele beszélgetni, nem akartam még egy helyen tartózkodni sem Maxszel.

Tőle nem ezt vártam volna, hogy szégyell azért, mert más vagyok, mert meleg vagyok. Apámból kinézem, de belőle? Ennél sokkal érettebbnek hittem. Hát, csalódnom kellett. Az öcsém ugyanolyan tuskó, mint az apja, és sajnos ezen nem tudok változtatni, ami pedig a legrosszabb, hogy be kell vallanom, hogy apám hatalmas tuskó, de az öcsém legnagyobb.