Hellóka-hellóka, drágák!
Hát igen, újabb két hét... Én túl vagyok életem legrosszabb nátháján és sikerült egy hónap alatt úgy megutálnom a gimit, hogy húúú. De legalább találtam cuki animéket, amikkel feldobom az életem.
De egy kicsike rossz hírrel jöttem. Nem tudom tartani a két hetet, természetesen ettől még írom a sztorit, csak eddig 3-4 résszel előrébb voltam, most pedig felzárkóztam, a 10. fejezetnek még a végére sem értem, és szeretném úgy töltögetni a részeket, hogy már előre megvan 2-3 fejezet. Tényleg bocsi! Csak mostanában sem időm, sem ihletem - illetve ihlet az van, csak drága Lexa nem tudja megfogalmazni. (De amúgy a Mindenki megérdemel egy esélytnek elkészült a designja, plusz már megvan belőle 20 oldal. Elég hosszú részek lesznek így, megközelítőleg 20-25 de akár 25-30 oldal közé is eshetnek.)
Nem tudom mikor találkozunk itt legközelebb!
Kellemes olvasást addig is!
Puszi!
A harag vajon
elmúlike-e igazán?
|
E
|
gy órája ültünk csöndben
egymás mellett, és ez kezdett
kellemetlen lenni. Csak remélni tudtam, hogy Dr. Hale minél előbb végez és
hazamehetek, hogy ne kelljen az öcsém homofób képét lesnem. Egyszerűen képtelen
voltam elfogadni a nézeteit, és nagyon idegesített, hogy ő bemesélésnek találja az identitásom. Pont egy tizennyolc éves
tininek kell elmagyaráznom, hogy az identitás nem akarat kérdése? Legalább rá
számítottam volna. De nem. Ugyanolyan gyökér, mint apánk.
− Nem akartalak bántani –
suttogta maga elé, szemet forgattam.
− Azt hittem, nincs miről beszélgetnünk.
− Megijedtem!
− Mitől, hogy
megerőszakollak? – kérdeztem felé fordulva. A szemében nem tükröződött az igazi
megbánás, így nem is tudtam neki elhinni, amit mond. Mindössze megijedt, hogy
egyedül marad. Ilyen hozzáállással tökéletesen megérdemelte azt a ribancot,
akivel összefeküdt. Bármennyire is sajnáltam a történteket és bármennyire is
aggódtam érte, a haragom erősebb volt, és nagyon nehezen bírtam magamban
tartani. – Ugyan már, Max! Ugye te sem hiszed el, hogy ilyen könnyen
megbocsájtok?