VII. Választás elé kényszerítve

Sziasztok drágáim!

Hogy elment a két hét, igaz? Csak úgy rohant felettünk az idő! Most már hosszabbnak fognak tűnni a napok, mert elkezdődött az iskola - sajnálom, tudom lélekben nehéz feldolgozni, de ezt el kell fogadnunk. Vigasztaljon titeket, hogy Matt és Max is suliba jár, bár náluk már március van és közelebb vannak a nyári szünethez, mint mi, azért náluk nagyobb problémák is akadnak.

Például, mikor öcsi bajba kerül, akkor ki segítsen rajta? A nagytesó? Vagy rohanjunk rögtön anyához és apához? Mi a helyes megoldás? Ezt Matt sem tudja igazán, de bármit megtenne az öccséért, így úgy dönt, hogy kezébe veszi az irányítást. Milyen problémával kerül szembe Max? Kiderül a részben, úgyhogy sipirc olvasni! ;)

Kellemes szombat délutánt!

És mééég kellemesebb olvasást kívánok nektek az első hét után! 

Puszii! 

Talán ideje lenne a saját lábamra állni,

de képtelen vagyok rá

E

nyhén szólva fájtak apu szavai. Felfele a lépcsőn azt kívántam, bárcsak inkább megütött volna, akkor most nem a szívem és nem is a lelkem sajogna úgy, mintha éppen egy orvosi csipesszel csipegetnék ki. A szobámba belépve minden férfiasságom elengedtem és hagytam, hadd csorogjanak a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, mert Louis még aludt, ezúttal hason, fejét az ablak felé fordítva. Halkan szipogva az ajtónak dőltem, majd a földre csúsztam. Átöleltem a lábaim, térdeim közé fúrtam a fejem és csak hagytam, hadd ömöljenek a könnyeim. Hülye menstruáló picsának éreztem magam, aki minden hülyeségen sír. Csakhogy ez nem volt hülyeség, apu ezt nagyon is komolyan gondolta, márpedig nem hagyom, hogy kettő és fél évem kárba vesszen. Apánál nem volt elég a ,,Nem akarom”, amíg nem vagyok halálos beteg, addig tennem kell azt, amit ő jónak lát. Hiába mennék el dolgozni, annyit nem szednék össze, amennyi az egyetemre kell.

Louis megmozdult, fejét felém fordította, és hunyorogva rám nézett. Két térdem közül néztem rá, elég szerencsétlenül festhettem, mert megtörölgette a szemeit, hogy meggyőződjön róla, tényleg igaz-e, amit lát. Igen, igaz. Tényleg a földön sírok, mint valami kislány.

VI. A pokol eredete és a pokoli nagy szívás

Sziasztok!

Részt ígértem? Részt ígértem. Hoztam? Hoztam. Egy csepp panaszotok sem lehet, ha szerencsém van, akkor ma este a kilencedik fejezettel is végzem, írthatom a MMEE-t, és minden nagyon hepi lesz. Elhittétek, mi? Sajnos vagy nem sajnos, de közeledünk az első - inkább második - konfliktusunkhoz, ami nem kap egyhamar megoldást. Mert minek az?

Ebben a részeben Matt megtapasztalja azt a furcsa, ámde csodálatos érzést, hogy milyen is, mikor ézed valaki szívdobbanását. Mégha picit másként is. Illetve egy újabb gonddal találja szembe magát a fiatalember, amit csak egy módon tud kiküszöbölni. 

Olvassátok sok-sok szeretettel ezt a részt! (Mert én imádtam írni!)

Véleményeket még mindig nagyon várom, csak egy-ket szót! Sokat jelentene! <3

Puszi mindenkinek!

Visszafele olvasva a Biblia

már nem is Biblia

A

z elkövetkezendő pár napot, ami még hátra volt a hétből a fordított Biblia tanulmányozásával töltöttem. Ki gondolta volna, hogy a Pokol születése ilyen érdekes sztori lehet? Én biztosan nem, így meg is lepődtem, mikor némi érzelmet fedeztem fel a könyvben, mintha maga Lucifer sajnálkozna a könyv oldalain.

V. Kajakra nem akartam!

Sziasztoook! 
Nos, még nem telt el pontosan két hét, de l e h e t, hogy a héten jövök még egy résszel, ebben nem vagyok teljesen biztos. Ha a héten sikerül befejeznem a kilencedik fejezetét, akkor legkésőbb a hétvégén hozom a hatodik fejezetet, ami szerintem irtó cuki lett. :3

Bonyolódnak a szálak, az ember alig lát ki a problémából, Mattet pedig egyre inkább érdekli a világ! A következő két-három részben kiderül, hogyan viszonyul az új világhoz főszereplőnk.

Egy kis plusz infó: Terveim szerint még ebben a hónapban - ah, csak lenne időm! - felkerül egy újabb sztori, a Mindenki megérdemel egy esélyt. Úgy gondoltam, hogy erre a blogra töltögetem fel  jóóóval ritkábban majd, de ez attól függ, hogyan haladok vele. Nem kell félni, ezúttal nem bonyolódom bele a két történetbe, mert a MMEE már régen itt van, igazából ez már átírt változata. :3

De elég is a beszédből!

Kellemes olvasást!

Örülnék a kedves szavaknak! <3

Csak egy dolgot tehetsz, ha eltörted anyád tányérját.

Fuss.

A

nyám nagyon a szívén viseli drága tányérjai sorsát. Igazából csodálkozom rajta, hogy még nem nevezte el őket. Te ma Peterből eszel, te pedig Ryanből! Uh, nem köszi, ez nagyon rémesen hangzik. Egyébként meg tudom érteni. Ez az étkészlet többet ér, mint az egész ház. Sőt, szerintem, ha eladnám a tányérjait egy pazar villát vehetnék magamnak. Mármint nem olyan villát, amivel eszünk. Hanem egy hatalmas, négy emeletes csodát, itt Los Angelesben. Hm, milyen jó ötleteket adok magamnak.

Honnan a francból tudta, hogy eltörtem a tányérját? Minden délután beleles a kukába? Valami egyedi baktérium fajt tenyészt ki benne? Jelen helyzetemben talán nem is számít, elvégre örülök, ha élve megúszom.

IV. Tök jó, túléltem!

Sziasztok!

Megjöttem a negyedik fejezettel, itt már felbukkan új szereplőnk is. :3 Remélem tetszik nektek, szintén kicsit semmilyen rész lett, de hamarosan beindulnak a szálak. A dokumentumban már a nyolcadik résznél tartok, és a hatodik-hetedik, illetve a nyolcadik fejezet már jóval izgalmasabb lesz.

Éééés nagyon boldog vagyok, kész a történet trailere, amit itt is nagyon köszönök Lily-nek! Itt van a link, csak KATT IDE, de a blog oldalán is megtalálható. Én nagyon imádom! :3 Nézzétek meg ti is!

Két hét múlva tali!

Kellemes olvasást!

Véleményeket bátran! ;)

,,Sírva jössz a világra és körülötted mindenki mosolyog.

Igyekezzél úgy élni, hogy mosolyogva távozzál és körülötted mindenki

sírjon.”

H

át, őszintén megmondom, hogy sokszor gondolkodtam azon, milyen lehet haldokolni. Mármint úgy igazán haldokolni. Mindig azt hittem, ilyenkor lepörög az ember szeme előtt az egész élete, hirtelen olyan kicsi részletekre is emlékszik, amiket amúgy már régen elfelejtett és sosem találta fontosnak. Nem tudom, ki találta ezt ki, de hatalmas idióta volt.

Nem csak, hogy semmi emlékkép nem lebegett előttem és konkrétan a nagy fekete semmiben úszkáltam, de még hatalmas fájdalmam is volt. Honnan tudtam, hogy haldoklom? Éreztem. Egyszerűen tudtam. Éreztem, ahogy a testem az életben maradásért küzd.

Alternatív érettségi

Köszönöm a kihívást  Majra Loranch-nak, akit bár még nem ismerek, egy remek kezdeményezése van a Facebookon, amelynek segítségével rengeteg kezdő vagy visszatérő blogger kaphat erőre!

III. Kellemetlen, de nem emlékszem

Sziasztok!

Milyen gyorsan eltelt két hét? Le vagyok döbbenve.

Nooos, ez a rész kicsit rövidebbre sikeredett, kicsit talán unalmasabbra, de úgy érzem szépen lassan kerekedik ez a történet - pláne úgy, hogy már a 6. fejezetet írogatom.

A fantasy rajongók örülhetnek, hamarosan elindul a démoni oldala is dolognak, igyekszem élethűen - már amennyire ezt lehet élethűen - előadni.

A véleményeket/kritikákat köszönöm! Még most is meg vagyok hatva, akit érdekelnek A feláldozhatóról írt vélemények, az a "Vélemények" gombocskára kattintva megtalálja őket. ^^

Minden kedves szót szívesen fogadok!

Kellemes olvasást!

Lehetséges, hogy csak úgy

eltűnnek az emlékeim?

K

éső este ébredtem fel, de akkor sem a vizelési inger miatt, sokkal inkább azért, mert vízben úsztam. Olyannyira kivert a víz álmomban, hogy az egész ágyam vizes volt. A hajam a homlokomhoz tapadt, én magam bűzlöttem és nagyon melegem volt, lihegtem, ezen kívül pedig elképesztően szédültem. Mikor felültem az ágyban, az öcsémmel találtam szembe magam, aki érzelemmentes arccal ült az ágyam melletti székben. Már tiszta póló volt rajta, megborotválkozott és sokkal jobban nézett ki. Terpeszben ült, térdeire támaszkodva, és bár arcán semmilyen érzelem nem látszódott, szemeiből sütött az aggodalom.

− Értem kiáltottál – közölte rekedtes hangon, mintha ő is most kelt volna. – Azt hittem rosszul vagy, de csak rémálmod volt.

Ha lett volna erőm és nem szédültem volna, biztosan elmosolyodok, ehelyett csak nyöszörögtem egy sort. Max felpattant a székből, majd az ágyam szélén foglalt helyet, tenyerét pedig a homlokomnak nyomta.

II. Furcsa álom

Sziasztok!

Nos, egy újabb rész! Örülök, hogy páran rátaláltatok és szeretitek, mert én is nagyon szeretem írni, bár mostanában nincs időm. Az Egyesekkel voltam kihelyezve itt a faluban, rengeteg gyerekkel kellett lenni, és ennek még lesz folytatása jövőhéten az ovisokkal. Piszok fárasztó. Alig élek, mikor hazaérek. 

És igen, holnapra ígértem a részt, de ma hozom, mert félő, holnap megint csak nem lesz időm.

Szívesen fogadok minden kedves szót! ;)

Remélem tetszik!

Kellemes olvasást!

Az álmok olyanok, mint az emberek: jönnek-mennek,

de csak az árthat neked igazán, akinek hagyod.

−K

ié ez a kabát? – kérdezte anyám pár perc néma és kellemetlen csend után. Akkorra már kicsit lenyugodtak a kedélyek – anyu is nyugodtabbnak tűnt – és csöndben ültünk egymással szemben. Gondolhattam volna, hogy anyunak sasszeme van, és rögtön észreveszi, hogy bár hasonló a két kabát, mégsem ugyanaz. Elhúztam a szám.

− Kezdeném azzal, hogy kiraboltak és elvettek tőlem száz dolcsit. Aztán ahogy összeverekedtem a sráccal, a földre estem és sáros lettem. Szóval Victor odaadta a sajátját. – Anyu arcára ismét kiült az aggodalom.

− De nem esett komoly bajod?

− Nem, a srác még meg is dicsért, hogy milyen jól ütök – húztam ki büszkén a mellkasom, mire elmosolyodott. Átnyúlt az asztalon, majd megfogta kezeimet, amiket az asztal tetejét pihentettem. Vagyis inkább a terítőt morzsolgattam. Ideges voltam, elvégre hazudtam az anyámnak, nem nagyot, csak egy picike füllentés volt, de akkor sem hagyott maga után valami kellemes érzést.