III. Kellemetlen, de nem emlékszem

Sziasztok!

Milyen gyorsan eltelt két hét? Le vagyok döbbenve.

Nooos, ez a rész kicsit rövidebbre sikeredett, kicsit talán unalmasabbra, de úgy érzem szépen lassan kerekedik ez a történet - pláne úgy, hogy már a 6. fejezetet írogatom.

A fantasy rajongók örülhetnek, hamarosan elindul a démoni oldala is dolognak, igyekszem élethűen - már amennyire ezt lehet élethűen - előadni.

A véleményeket/kritikákat köszönöm! Még most is meg vagyok hatva, akit érdekelnek A feláldozhatóról írt vélemények, az a "Vélemények" gombocskára kattintva megtalálja őket. ^^

Minden kedves szót szívesen fogadok!

Kellemes olvasást!

Lehetséges, hogy csak úgy

eltűnnek az emlékeim?

K

éső este ébredtem fel, de akkor sem a vizelési inger miatt, sokkal inkább azért, mert vízben úsztam. Olyannyira kivert a víz álmomban, hogy az egész ágyam vizes volt. A hajam a homlokomhoz tapadt, én magam bűzlöttem és nagyon melegem volt, lihegtem, ezen kívül pedig elképesztően szédültem. Mikor felültem az ágyban, az öcsémmel találtam szembe magam, aki érzelemmentes arccal ült az ágyam melletti székben. Már tiszta póló volt rajta, megborotválkozott és sokkal jobban nézett ki. Terpeszben ült, térdeire támaszkodva, és bár arcán semmilyen érzelem nem látszódott, szemeiből sütött az aggodalom.

− Értem kiáltottál – közölte rekedtes hangon, mintha ő is most kelt volna. – Azt hittem rosszul vagy, de csak rémálmod volt.

Ha lett volna erőm és nem szédültem volna, biztosan elmosolyodok, ehelyett csak nyöszörögtem egy sort. Max felpattant a székből, majd az ágyam szélén foglalt helyet, tenyerét pedig a homlokomnak nyomta.

− Nem vagy meleg – közölte. Na, ezen már elmosolyodtam.

− Tényleg? Ez biztos? – kérdeztem. Elég fáradt mosolyom lehetett, mert nem mosolygott vissza, de helyette kaptam egy gyengébb pofont.

− Ne viccelődj ilyenekkel!

Nem homofób, azt tudom. De ő kicsinek is nehezen fogadta az újat; az új embereket, az új ruhákat, új tárgyakat a házban, új ételeket. Ami nem volt megszokott, az nem volt az övé, azt nem fogadta el. Autista – mondta az orvos. – Vagy legalábbis hasonló, még kinőheti. Erre az emlékre lehervadt arcomról a mosoly és abban a pillanatban jöttem rá, hogy jobban aggódom az öcsém véleménye miatt, mint apám miatt.

Kár lett volna megcáfolni vagy akár egy coming outot tartani, semmi értelme nem volt. Pláne most, hogy beteg vagyok és alig látok a láztól.

− Mi történt? Már jobban voltam… − suttogtam magam elé. Max izzadságtól nedves tincseimbe túrt.

− Segítek lefürdeni.

Miközben hónom alá nyúlt, felsegített, majd óvatosan a fürdő felé vezetett, eszembe jutott a két évvel ezelőtti lábtörése. Akkor én fürdettem és vittem ki mosdóra, segítettem neki mindenben, mert nem bírt ráállni egyik lábára sem.  A bal eltört, csavarok tartják össze a mai napig, a jobb térde kiment és hetekig fájt neki. Pokoli fájdalom lehetett, és pokoli érzés rájönni, többé nem focizhat. Amerikában nem nagy szám az Európából átvett – általam így becézett – rugdosós foci, de az öcsém odavan az európai kultúrákért, sportjátékokért, így tagja lett egy ilyesféle focicsapatnak. Az egyik meccsen – amin én is ott voltam, természetesen – konkrétan kivitték alóla a lábait. A bal hátrafordult, a jobb oldalra, és mindkét térde nagyon nem szokványos szögben állt. Szörnyen ordított, szörnyen sírt, nem bírt mozdulni.

Egy hónapnyi kórházban vakációzás után hazajött, de annyira haragudott a világgal, hogy szinte senkit sem tűrt meg maga mellett rajtam kívül. Én fürdettem, öltöztettem, kötöztem a térdeit, masszíroztam, hogy ne tapadjanak le az izmai, még mosdóra is én vittem. Akkor elképesztő felelősség hárult rám, maga az öcsém és az öcsém lelke. Nehéz volt neki is, de nekem is. Sőt, az egész családnak. Azóta fel sem hozhatjuk a témát.

És most fordult a kocka. Most ő vetkőztetett le engem, ő segített a zuhany alá, ő mosta le az én verítékes testemet, majd törölt meg, hogy aztán tiszta pizsamát húzzon rám. Időközben a kötésem is leázott.

Kötés?

− Miért volt bekötve a vállam? – kérdeztem öcsém felé fordulva, aki éppen akkor törölte meg a hátamat. A vállamra nézett, majd vállat vont.

− Biztosan az injekció miatt. Nem emlékszel? Ennyire kómás vagy?

− Arra emlékszem, hogy fájt és sebes volt, de arra nem, miért. – Max szemöldöke a homloka közepéig szökött, hatalmas zöld szemeit az enyémbe fúrta, majd óvatosan végigmért – mintha szemmel árthatna nekem.

− Jobb lesz, ha apu megnéz.

− Tán nem tetszik a látvány? – kérdeztem végigmutatva magamon, mire szemet forgatott.

− Az én testem ezerszer jobb.

− Igen, azok a kis babahájak nagyon cukik.

Gyakran láttam mérgesnek az öcsém – kifejezetten úgy nézett ki ilyenkor, mint egy gyilkos tekintetű mókus –, de a szemei mindig olyan…rémesek voltak. Mint a kavargó tenger, ami felhozza a felszínre azt, ami az alján lakozik és ezáltal nem kék lesz, sokkal inkább zöldes.

Sajnos azzal a ténnyel nem tudtam szembe szállni, hogy több kocka volt az ő hasán, mint az enyémen, ahogy azt sem tagadhattam, hogy sokkal jobban néz ki – néha. Mikor másnapos, akkor éppen nem néz ki jól,  néha olyan állapotban van, hogy a saját anyja sem ismerné meg. Ciki, de volt ilyen.

− Ne. Fikázd. A. Testem.

− Ugyan miért tennék ilyet?

− Nincs neked semmi bajod, csak úgy nyomatod a humorosabbnál, humorosabb szövegeket – mondta olyan hangnemben, amilyenben apám szokott beszélni, mikor éppen kioktat és ez nagyon nem tetszett. Mármint az, hogy ennyire hasonlít a hangjuk. Apu néha…szóval olyan kemény velünk. Sosem ütött meg, ha megtette sem olyan nagy ütés volt – egy-két pofon azért egészséges, valljuk be. De néha jobban fáj, ahogy beszél velünk mintha megütne.

Talán ezért voltunk olyan összetartó testvérek; mert egyaránt kijárt nekünk az apai terrorból.

− Min gondolkodtál? – váltott hirtelen. – Elsötétült a szemed, tehát szomorú vagy.

Senki sem ismert jobban az öcsémnél, még a tulajdon anyám sem. Nem tudom, ez jó-e avagy sem, mindenesetre néha igen kellemetlen helyzetekbe tud hozni. De örültem, hogy ilyen nyíltak vagyunk a másik felé.

Az az igazság, hogy mikor kicsi voltam, nem akartam, hogy megszülessen. Alig voltam négy éves, mikor apu elmondta, hogy kistesóm lesz, én pedig végtelenül szomorú és csalódott voltam. Nem én voltam a középpontban. Negyedik unokaként, de első fiúként születtem a családba, de miután kiderült, hogy anyu ismét fiút vár… Nem voltam letaglózva a látványtól azután sem, hogy megszületett, majd mikor hazahozták nekem ,,bemutatni”, nos, akkor sem ájultam el. Jé, egy kis Matt! – mindenki így reagált. De ő nem én voltam! Idegesített. Ő Max. Nem Matt. Nem ugyanaz. Eltelt két év, mire hozzászoktam az öcsémhez és egészen meg is kedveltem. Aztán megértek bennem a védelmező ösztönök, és ahányszor csak sírt, én annyiszor sírtam belül; ahányszor csak fájt valamije, ott fájt nekem is. Akkor lettem a bátyja, nem a születése pillanatában. De ami késik, az nem múlik, nem igaz?

Méregzöld szemeibe néztem, majd elmosolyodtam.

− Azon, hogy milyen idegesítő kis tökfej vagy már tizenhét éve.

− Tizenhét és fél – javított ki. Szemet forgattam.

− Bocs. – Mintha olyan sokat számítana az a fél év! Oh, könyörgöm! Én is voltam tizenhét, bármily’ meglepő, még tizennyolc is, és nem élveztem. A tizennyolcadik születésnapodon lezárul valami és kinyílik előtted egy új ismeretlen ajtó. És nem, nem arra gondolok, hogy szülői felügyelet nélkül nézhetsz tizennyolc-pluszos filmeket. Azt azelőtt is megtetted, így már igazán nincs mit bizonygatni. De már nem vagy gyerek. Halihó! Tizennyolc vagy, fél-felnőtt, már csak három év és nagykorúnak számítasz az USA legtöbb államában! Elmehetsz vezetni, kaphatsz bizonyos helyeken, bizonyos mennyiségű alkoholt, elmehetsz sexshopba anélkül, hogy felhúznák a szemöldöküket, cigizhetsz az utcán és még csak meg sem lepődnek rajta. A tizennyolcadik születésnapod alkalmával nem csak a gyerekruháidat vedled le és készen állsz az új jóra, hanem beszivárog azon az ajtón az a sok új rossz is. Az egészségtelen, bűnös szenvedélyek; fájó, szívzúzó szerelmek és sok-sok szenvedés, amíg végre készen állsz majd az életre. Szörnyűséges átlépni a tizennyolcat, mégis mindenki annyira várja. Nem értem miért. Tizennyolc éves korom előtt semmivel sem volt rosszabb életem, mint utána – sőt.

Nagyon jól tudtam, hogy az öcsém minden álma Spanyolország. Voltunk ott párszor, elvégre a nagyszüleink spanyolok, a rokonaink nagy része spanyol – vagy mexikói, de én mondom, spanyolnak lenni sokkal jobb. Imádtuk mindketten. Meleg van, mindenki vidám, elképesztőek a bulik, a focimeccsek izgalmasak, az emberek többsége boldog. És ott már tizennyolc éves korodtól nagykorúnak számítasz.

———

Miután Max segített felvenni a tiszta pizsamámat, lesegített a lépcsőn és egészen a nappaliig kísért. Bár már nem voltam olyan kába, semmi pénzért nem engedte volna el a karomat. A nappaliban anyu és apu vártak ránk, mintha csak megérezték volna, hogy az állapotom nem, hogy javult, sokkal rosszabb lett.

Apu a kanapén ült és könyvet olvasott, anyu a kanapé melletti fotelban foglalt helyet és kötni próbált. Nem igazán ment még neki a kötés, de a télen egész sokat fejlődött. Minden este kötött egy kicsit, vagy sálat, vagy sapkát, de a pulóverrel még nem próbálkozott. Hiába volt mindkettőn szemüveg, tisztán látszott a szemükben tükröződő aggodalom. Leültem apu mellé a kanapéra, Max pedig a másik fotelbe dobta le magát, de olyan pózban, hogyha nem a bátyja lennék, biztosan elpirulnék. Nem volt valami elegáns póz.

− Elég szarul festesz – közölte apám, miközben méregzöld szemeivel végigmért. Hollófekete hajával úgy nézett ki, mint a könyvekből szabadult, felnőtt Percy Jackson¹. Mindig is hasonlónak képzeltem el a görög mitológiás hőst. Apu is hős a szememben, mint gondolom, a legtöbb gyerek hősnek képzeli az apját.

Anyu kék szemeibe néztem, és hirtelen magamat láttam bennük. Sokkal jobban húztam anyura, mint apura, és bár a zöld melegebb szín, anyám jégkék szemei mindig melegséget sugároztak sokkal inkább, mint apám szemei.

− Köszönöm, magamtól nem vettem volna észre – feleltem fáradtan, majd hátradőltem a kanapén. Apu kuncogott mellettem.

− Akkor még jó, hogy felhoztam.

− Chris! – sikkantotta anyám. – Ne légy vele ilyen! Éppen az életéért küzd! – Anyám hangjában megbújó irónia mosolygásra késztetett. Persze. A nátha a férfi legnagyobb ellensége – ez tény. De ebből miért kell viccet csinálni? És mikor ő menstruál? Abból bezzeg nem lehet viccet csinálni, mert komoly dolog.

− Hm – hümmögte Max. – Lehet én is náthás leszek.

− Te inkább örülj, hogy csak magazinnal ütöttek meg – rázta a fejét apa. – Ha nyár lenne, biztosan anyád sarujával kaptál volna, ha nem a papucsával.

Az öcsém olyan fejet vágott, mintha az említett lábbeliket szagolgatta volna az elmúlt tíz másodpercben, amíg apu elhadarta a mondanivalóját. Anyuval kuncogtuk egy sort.

− Milyen kedves szülők vagytok – morogta orra alatt, miközben rám nézett. Értettem a célzást. Én voltam a család kedvence – hitte ő. Nem voltam kedvenc, apu sokkal jobban babusgatta őt, mint engem, többet is törődött vele. Én csak azért számítottam ,,jobbnak”, mert maximalista voltam és mindenben meg akartam felelni a szüleimnek. De attól még a kedvenc ő maradt mindenben.

− Kedves? – nevetett apu. – Ugyan.

− Oh, emlékszel, mikor Matt sírva fakadt, ahogy meglátta Maxet? – kérdezte anyu, apu felé pislogva. Egyértelmű volt, hogy az öcsém néha féltékeny rám, így meg sem lepődtem, hogy anyunak rögtön leesett a tantusz.

− Igen – kuncogott apu is. – És mikor kizárta őt a házból, mert idegesítette?

− Hogy mit csináltam? – kérdeztem értetlenül pislogva az öcsém felé, akinek a szemöldöke hirtelen a homloka közepéig szaladt, de olyan hirtelen, hogy esküszöm vöröslött.

− Ember, öt éve volt. Érettségire tanultál én meg basztattalak…

− Mit csináltál? – kérdezte anyu félbeszakítva Maxet, mire az öcsém csak szemet forgatott.

− Piszkáltalak, te meg lerángattál a lépcsőn és kizártál a teraszra. Én meg ott vonyítottam délután négyig.

− Kellemetlen, de nem emlékszem – vontam vállat. Anyu és apu próbált olyan óvatosan összenézni, amennyire az csak lehetséges, de nem igazán sikerült. Elég feltűnő volt, én legalább is észrevettem.

− Matt szívem – sóhajtotta anyu. – Arra emlékszel, hol voltál a minap?

Erősen kellett gondolkodnom, hogy egyáltalán beugorjon pár kép. Rémlett, hogy buszon ültem, és rémlett egy kék, felhős szempár is, illetve egy ahhoz tartozó perverz mosoly. Szőke és fekete hajtincsek, ezer wattos vigyor. Semmi más. Hol voltam és miért nem emlékszem? Mintha másnapos lettem volna és éppen azon gondolkodtam volna, miért hívogattam az exemet. Kellemetlenül szar érzés volt, mintha görcsbe ugrott volna az agyam.

− Ha azt mondom, nem, az ciki?

Apu és anyu összenéztek, aggódó tekintetük összeakadt, mintha telepatikusan kommunikálnak, ami totál para volt. Sosem értettem, hogy csinálják ezt a szülők: csak egymásra néznek, és már tudják is, mire gondol a másik. Anyu eltátogott valami olyasmit, hogy ,,Dominus”, ami ugye latinul mestert jelent. Apu fejet rázott jelezvén: akármiről is van szó, nem akar róla beszélni és nem is fog.

Jobbnak is látta, ha témát vált.

− Elő szokott fordulni az ilyesmi, te mindig is hajlamos voltál erre – vont vállat. Remek, szóval mindig is szenilis voltam? – Jut eszembe, kaptál egy remek ajánlatot.

− Kaptam? – Az én szemöldököm is pillanatokon belül a homlokom közepére varázsolódott.

− Igen, kaptál – közölte apu olyan hangnemben, hogy a torkomban gombóc nőtt. Elég kemény hangja van, amikor ideges – mintha ostorral hasítanának a hátadba. – Már a harmadik évedet kezdted az egyetemen, nemde? – Bólogattam. – Tehát, elmehetsz gyakornoknak. És mivel másodállásban boncmester vagyok a rendőrségnél, gondoltam el is fogadod az ajánlatot.

− De mi az ajánlat? – kérdezte unottan Max. Én is kezdtem kíváncsi lenni, vajon milyen ajánlatot tehet a rendőrség egy magamfajta szerencsétlen gyakornoknak. Vagy valami olyasmi volnék. Még sosem voltam gyakorlaton. Élesben sosem metszettem fel senkinek a mellkasát, mindössze pár névtelen hulláét.

− Boncmester segéd lehetsz mellettem.

− Ez aztán űberszupi.

− Sirály – nyögtük egyszerre az öcsémmel. Nem voltam elragadtatva az ,,ajánlattól”, úgy éreztem magam, mint délután, mikor bevettem a gyógyszereim; a számat elöntötte a kellemetlenül kesernyés íz. – És mit kéne csinálnom?

− Boncolnod, természetesen.

− Klassz – vakargattam kínomban a tarkóm. Anyu előredőlt a fotelban.

− Nem kell elvállalnod, ha nem akarod. – Hangja lágy volt és kedves, de aggódó is, ami miatt valamiért maga alá gyűrt a lelkiismeretem, bár azt nem értettem, miért. Talán igaza volt és valóban bizonyítani akartam, hogy mennyi mindenre vagyok képes?

− Pedig el fogja vállalni! – mennydörögte apám, mire összerezzentem. Az öcsém halálos pillantásokkal jutalmazta, de apu úgy csinált, mintha fel sem fogná Max halálos tekintetét – lehet jobban is járt. – Ez egy remek ajánlat, remek gyakorlat, remek fizetéssel! Ha anno nekem is ilyet ajánlottak volna fel, biztosan nem itt tartanék. Bizonyára sokkal tapasztaltabb lennék.

Anyu kicsit kedvesebben és érthetőbben kezdett bele az érvelésbe. Kezdtem magam ismét rosszul érezni, a láz ismét égette a bőrömet, a fejem szédelgett a hatalmas nyomástól. Éreztem, hogyha hamarosan nem jutok ágyba, elájulok.

− Kicsim, ez valóban remek ajánlat. A legjobbakkal dolgozhatsz együtt, ott lesz apád is, aki szintén remek sebész. Sokat tanulhatsz és tapasztalhatsz. Gondold át!

− Adjatok nekem pár napot! – dünnyögtem. Körmeim a kanapéba vájtak. És innentől kezdve a tér és idő fogalma számomra ismeretlenné vált. Láttam a családom vibráló körvonalát, hallottam, ahogy sutyorognak körülöttem. És bár elég nehezen, de eljutott az agyamig, hogy valahogy felvonszoltak a szobámig és ágyba fektetek.

− Túl erős a méreg… − suttogta valaki. Nyöszörögve nyitogattam a szemeim, akinek a hangját nem ismertem meg, az a tulajdon édesanyám volt. Legalábbis a ruhája színe és az illata alapján erre a következtetésre jutottam.

− El fog múlni – morogta valaki, gondolom apu. Olyan más volt a hangjuk… Olyan távoli és olyan halk… Mintha több fényévre lennének tőlem. – El kell múlnia!

− Istenem, Chris! Nem kéne elvinnünk hozzá…?

− Nem! Nem fogom rá bízni a fiam életét! Elég erős hozzá, nem lesz semmi baja. Holnapra kutya baja sem lesz.

Nem volt valami meggyőző. Olyan könnyen kezelték, pedig kezdett egyértelművé válni: haldoklom. Hirtelen elöntöttek az emlékek és már emlékeztem arra, hol voltam a mai nap, emlékeztem arra, ahogy az öreg nyanya belém mar a karmaival. Emlékeztem Victor szavaira. ,,..felejtsd el, amit ma láttál. El is fogod a méregnek köszönhetően.”  Valamilyen méreg keringett a testemben, ami még inkább legyengített, ha nem lett volna éppen elég a nátha.

Azon kezdtem gondolkodni, vajon mi vár rám a halál után. Jó, rossz, egy nagy üres tér? Vagy talán úgy van, ahogy a görög mítoszokban, minden halott az Alvilágba kerül, aztán a Halál Ura dönt a sorsomról? Vagy Lucifer gondoskodik arról, hogy minden rosszat visszakapjak? Fogalmam sem volt. De nem akartam megtapasztalni. Élni akartam.

¹Könyvszereplő. Poszeidón isten félvér fia a könyvekben, neki is fekete haja és zöld szeme van. Rengeteg hőstettet hajtott végbe, rengeteg ember életét megmentve ezzel. Ajánlom az olvasóknak!