VI. A pokol eredete és a pokoli nagy szívás

Sziasztok!

Részt ígértem? Részt ígértem. Hoztam? Hoztam. Egy csepp panaszotok sem lehet, ha szerencsém van, akkor ma este a kilencedik fejezettel is végzem, írthatom a MMEE-t, és minden nagyon hepi lesz. Elhittétek, mi? Sajnos vagy nem sajnos, de közeledünk az első - inkább második - konfliktusunkhoz, ami nem kap egyhamar megoldást. Mert minek az?

Ebben a részeben Matt megtapasztalja azt a furcsa, ámde csodálatos érzést, hogy milyen is, mikor ézed valaki szívdobbanását. Mégha picit másként is. Illetve egy újabb gonddal találja szembe magát a fiatalember, amit csak egy módon tud kiküszöbölni. 

Olvassátok sok-sok szeretettel ezt a részt! (Mert én imádtam írni!)

Véleményeket még mindig nagyon várom, csak egy-ket szót! Sokat jelentene! <3

Puszi mindenkinek!

Visszafele olvasva a Biblia

már nem is Biblia

A

z elkövetkezendő pár napot, ami még hátra volt a hétből a fordított Biblia tanulmányozásával töltöttem. Ki gondolta volna, hogy a Pokol születése ilyen érdekes sztori lehet? Én biztosan nem, így meg is lepődtem, mikor némi érzelmet fedeztem fel a könyvben, mintha maga Lucifer sajnálkozna a könyv oldalain.

Olyannyira belemerültem az olvasásba, hogy még enni sem ettem három nap, esetleg kekszet rágcsáltam. Mindent tudni akartam a Pokolról, a démonokról, a világok közti kapukról. Elég sok mindent meg is tudtam, de még mindig nem értem a végére. Louis sem jelentkezett, néha hallottam a hangját álmomban, vagy olyan érzésem volt, mintha a lehelete csiklandozná a nyakamat. Mivel nem aludtam túl sokat csak egy-két órákat, így Isaac sem jelent meg álmomban, aminek kifejezetten örültem. Végre nem kellett lesnem az őrült képét, bár most inkább én tűnhettem őrültnek. A borostám már erősödött az arcomon, a szemeimet mint valami háló szőtték át a vörös erek, a szemem alatt karikák. Ahelyett, hogy jobban néztem volna ki, még rosszabb lett az eredmény. Ha nem a borotválkozással lettem volna elfoglalva vasárnap délután, biztosan szembe köpöm magam a tükörben.

Valamikor kettőkör vonyított rám az anyám, hogyha az öcsém képes megemberelni magát és átborotválni a pofáját, akkor én is igazán képes lehetnék rá. Szememet forgatva csaptam össze a Szentírást, mire az eltűnt a kezemből és ismét a polcon csücsükélt. Mióta Louis bemutatta ezt az attrakciót, folyamatosan ezt csinálja. Mármint, mikor a könyv ­–  ez para, de így van – úgy gondolja, elég az olvasásból, eltűnik a kezemből és a polcon bukkan fel. Valószínűleg e mögött is Louis áll.

Ami pedig a legfurcsább, én még csak meg sem lepődtem ezen. Lassan ez a természetfelettis dolog már az életembe ivódik, ez nem tudom, jó-e vagy sem, de nem éreztem magam kényelmetlenül. A könyv olvasása közben egyre több minden lett tiszta és értelmes. Például az, Louis miért nem lélegzik; a félvér démonok halva születnek, általában mágiával – még parább – maradnak életben. Mi is a mágia? Nos, arról nincs definíció, de valami olyasmi lehet, mint a varázslás.

A könyv rengeteg lényről beszámol még; boszokánymesterek, boszorkányok, vámpírok, vérfarkasok, tündérek, nágákról – ezek mind-mind démonok. És ezek még csak a legismertebbek. Írt a világok közti kapukról, a legismertebb kapu a halál. Ha halott vagy, bármelyik világba eljuthatsz. Inkább nem próbálom ki, köszike.

− Aú! – szisszentem fel, mikor a fél arcomon végigszaladt a penge, és már ömlött is belőle a vér. Végigfolyt az államon, majd ott kecses kis cseppekben hullott alá…a pólómra. – Csessze meg! – sziszegtem magamnak, majd, gyorsan a képemhez nyomtam egy törölközőt.

− Mit baszakodsz annyit? – ordított ki öcsém a zuhany alól. Mivel nem látott át a függönyön, így nem is láthatta, milyen szépen megsebesítettem saját magam. Ami azt illeti, egyáltalán nem zavarta, hogy én vele szembe borotválkozom. Engem sem izgatott különösebben a meztelen teste meg a babahája. Amúgy is láttam már rengetegszer – romlik is a látásom folyamatosan – főleg, mikor matt részeg és nekem kell lefürdetni, mert anyu: Én hozzá nem nyúlok! Hányjon le téged! apu: Te vagy az orvos, lásd el!  Imádom, mikor így egyetértenek valamiben.

− Megvágtam magam – közöltem, mintha a szisszenésből nem lett volna egyértelmű. Max félrehúzta a függönyt, így teljes egészében láttam őt a tükörben. – Istenem Max, takard el!

− Mintha neked nem lenne – morrant fel. – Nagyon vészes?

− Hát, vérzik rendesen.

− Béna pöcs vagy.

− Fog be! – fordultam hátra, még mindig az arcomhoz szorítva a törölközőt. – Tekerj magadra törölközőt és szólj apunak, lehet össze kell varrni, márpedig azt magamnak nem tudom megcsinálni.

Morogva bár, de kilépett a zuhanyzóból, a dereka köré tekert egy törölközőt és kilépett a folyosóra.

− APA, A FIAD MEGVÁGTA MAGÁT! – ordította le a lépcső tetejéről. Szemet forgattam.

− MERT? – kérdezte apa visszaordibálva. A kommunikációs készségeiket elképesztő fokra fejlesztették az elmúlt tizennyolc évben. Ezek mást sem csinálnak, csak ordítoznak. Én odamegyek, szépen, halkan elmondom, tőlük meg zeng a ház. Bezzeg, ha én kiáltok, akkor jön a ,,Ne emeld fel velem a hangod!” meg a ,,Az apád vagyok, nem a haverod!” és a többi cukiság.

− MERT BALFASZ.

− AZONNAL OTT VAGYOK.

Tényleg olyan gyorsan rohant fel a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudott. Márpedig apu minden sportot szeret, csak lépcsőmászást nem. Azt rühelli, inkább liftezik, amit meg mi utálunk. Egy mozgó dobozban állni? Kész hányinger, mire felérünk a másodikra, háromszor kipakoltam.

Vihogva csúszott be a fürdőbe, majd megállt előttem, és elővette komoly arcát.

− Ne haragudj, csak az öcséd…

− Szállj le rólam! – lépett be az öcsém is, majd nem is zavartatta magát, elkezdett törölközni. – Ne is próbálj megjegyzést tenni a…

− Habtestedre? – kérdezte apu vigyorogva. – Nem, nem fogok megjegyzést tenni a babahájadra.

Szegény srác olyan képet vágott, mintha éppen csalánba ült volna, közben pedig elkezdett arca rózsaszínes színe átváltani rákvörösbe. Nem bírtam ki, még a kellemetlen helyzetem közepette is elvigyorodtam.

− Ha pedig arra teszel megjegyzést… − kezdett fenyegetőzni, ahogy hátát törölte, így tökéletes rálátásunk volt az egész testére. Kár volt mondania, apu rögtön végigmérte.

− Hagyd már! – szóltam közbe mielőtt tényleg azzal kezdené el cikizni, hogy hogy néz ki elölről.

− Csak ugratom.

− Én meg elvérzek.

Nyilván ez túlzás volt, vagy legalábbis reméltem. Bár bírtam a fájdalmat – az anyámmal ellentétben, aki nem rendelkezett semmiféle fájdalomküszöbbel –, azért szívesen elkerültem volna egy kisebb sebészeti beavatkozást. Jó, oké, apunak volt itthon cucca – lopott egy csomót a kórházból, de ezt persze senki sem tudja – ráadásul nekem is volt egy dobozom tele kötszerrel meg érzéstelenítő injekciókkal – ezt is loptam, de hát, ami kell, az kell. Ami azt illeti, még érzéstelenítő nélkül is kibírnám, ha hét évesen kibírtam, akkor huszonkét évesen is illene.

Hétévesen csak úgy heccből leugrottam a kertünkben lévő gyümölcsfáról, csak miközben zuhantam és élveztem a súlytalanság állapotát, az oldalam beleakadt egy kisebb gallyba, ami jó mély sebet hagyott. Mivel nagyon vérzett és piszkosul fájt, emellett apu már akkor pár éve sebészként dolgozott a közeli kórházban, gyorsan kezelésbe vett. Pechünkre nem volt itthon érzéstelenítő. De végül is túléltem.

Apu óvatosan az arcomhoz nyúlt, olyan gyengéden és bánatosan simított végig az arcomon, mintha nem lenne biztos benne, hogy az életem további szakaszait végigkíséri majd az oldalamon. Lassan elhúzta a törölközőt, majd államnál fogva forgatta a fejemet úgy, hogy a fény ráessen.

− Nem kell összevarrni – mondta még mindig képemet tanulmányozva. – Tisztítsd ki, aztán ügyelj rá, nehogy begyulladjon. Pár hétig még ékesíti majd az arcod.

− Legalább kiemeli majd szép, jégkék szemeit! – rebegtette mellettem szempilláit az öcsém. – Úgyis mindig arról áradozik anyánk barátnője, hogy a lánya teljesen elkábul azoktól a szemektől! – Még lábát is felkapta, mintha éppen értem olvadozna, aztán arcára kiült az undor. – Mi a fenét kedvel benned az a szerencsétlen?

− Mercedesről beszélsz?  - kérdezte apu. – Olyan gyönyörű, mint az anyja. – A hangjában megbújó szarkazmus mosolygásra késztetett.

− Úgysem jön vele össze – legyintett Max, miközben magára rángatta az előre odakészített boxerét.

− Ugyan miért? Éppen ideje lenne már, hogy bátyád is megkomolyodjon – nézett rám fél szemmel. – Már elmúltál huszonkettő, de még csak nem is csókoltál meg senkit.

− Ezt megcáfolnám – emeltem fel a kezemet, bár tudtam, nem jó ötlet, mert akkor el kéne mondanom, hogy…szóval, hogy meleg vagyok, márpedig úgy éreztem, hogy apu még erre nem készült fel.

− Igen? És mégis kinek a szájában turkáltál? – kérdezte az öcsém gúnyolódva, villantottam egy ezer wattos mosolyt, miközben a törölközőt a szennyes tetejére hajítottam.

− Mit mondott apu? Elmúltam huszonkettő, azaz nagykorú vagyok. Tehát semmi közöd hozzá – kacsintottam. – Ha elmondod, kivel veszítetted el, én elmondom, kivel csókolóztam. – Apura pillantottam. – A harminc év felettiek nem vehetnek részt a játékban.

Ezzel ki is surrantam a fürdőből, hogy magára hagyjam a két Thomsont.

———

Hagytam, hadd sutyorogjanak és találgassanak, vajon ki érdemelte ki ezen gyönyörű ajkakat, amikkel rendelkezem. Hát, nem Mercedes. Szegény lány nem a legszebb, de szebb, mint az anyja, ami azért nem nagy teljesítmény. Zara jó asszony, közel áll anyuhoz – bár azért neki sem mond el mindent –, de felháborítóan csúnya. Nem szeretek ítélkezni nők vagy lányok felett, elvégre nem igazán érdekelnek, ráadásul azt vallom, minden lány vagy nő szép a maga módján. Úgy gondolom, a szépség relatív és belülről fakad. Vehetnénk példának akár egy férfit vagy egy fiút is. Például én és az öcsém. Tény, sokkal szexibb, mint én, de mire vegy vele, ha átverik? Nincs sok barátom, de állítom, hogy ő tele van hamis barátokkal, akik a háta mögött lenézik őt. Én legalább nagyjából kijövök azzal a három szem haverommal, akiket magam köré gyűjtöttem az elmúlt öt-hat évben.

Bent a szobámban lefertőtlenítettem a sebem, majd kerestem rá ragtapaszt. Mivel nem volt olyan hosszú itthon, mint a sebem, így kettőt ragasztottam egymás mellé. Hülyén nézett ki és baromira csípta az alkohol, de legalább nem fertőződik el. Miután végeztem elkezdtem előszedni a könyveimet, hogy holnapra legalább átnézzem az eddigi jegyzeteimet és legyen valami fogalmam az egészről. Alapvetően szerettem tanulni és magolni, elég könnyen is ment, de jelenleg a fejem tele volt vele. Csak Louis-ra és a világára tudtam gondolni, a fordított Biblia történetére. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a világ végig itt volt a szemem előtt és mégsem láttam. Nagyon zavart az a tudat is, hogy a családomból én vagyok az egyetlen, aki ezt látja. Vagyis nem. Szinte biztos voltam benne, hogy anyuék is tudnak róla, csak nem mondták el. Bizonyára ott volt mögötte a szokásos ,,Próbáltunk megvédeni” cucc, de volt egy olyan érzésem, hogy ezzel csak rontottak a helyzetemen. Ugyanis ahelyett, hogy nem érdekeltek volna a démonok, még inkább elkezdte izgatni a fantáziámat.

A Biblia felé pillantottam. Ez az új világ…új dolgokat hoz. Új jót és új rosszat, de vajon elbírom-e ennek a titoknak a terhét? Louis azt mondta, nem én vagyok az egyetlen Látó, tehát több százan látjuk őket, és akik nem? Élnek, mint hal a vízben? Ez azért nem egészen így van. Ha nem foglalkoznék a Pokollal, akkor is lenne elég bajom, például itt van az egyetem. Fárasztó és nehéz, ráadásul már egyáltanán nem vagyok magamban biztos, hogy ezt akarom-e. Eltelt két és fél év és ahelyett, hogy a pozitívumát érezném a jövőmnek, csak a negatívumát érzem. Monoton az életem, a hétköznapjaim szürkék, unalmasak. Én magam is ez szerencsétlen idióta vagyok.

− Ez a szerencsétlen idióta három világot köt össze.

Lehunytam a szemem. Először nem voltam benne biztos, hogy itt van, azt hittem, csak a fejemben hallom, mint az elmúlt két napban. De tényleg itt volt.

Vakon a könyvemért nyúltam, majd becsuktam és egy másik tetejére tettem az ágyon. Alsóban és pólóban ültem a mesefigurás – mily’ férfias – ágyhuzatomon. Mikor oldalra pillantottam, ő ott ült az ablakban, lábait lóbálta és nézelődött. Mint egy kisfiú, aki most jár itt először. Elmosolyodtam erre a gondolatra. Szinte biztos volt, hogy jóval idősebb tőlem, mégis sokkal gyermekibb kinézete van.

− Szia! – köszöntem halkan, mire oldalra biccentette a fejét.

− Halika! – köszönt ő is, még mindig lábait lóbálva. – Mi jót tanulsz?

− Anatómia – mondtam nagyot sóhajtva, ugyanis utáltam az anatómiát, pedig egy sebésznek elengedhetetlen tantárgy. Fontos, hogy tudjak mindent a testről, de főként a belsőszervekről és azoknak működéséről, vastagságáról. Különben elevenen felnyársalnék valakit, kivéve persze, ha én is boncmester leszek, mint apa. Akkor nem lesz eleven. – És te, miért vagy itt? – kérdeztem felé fordulva, közen magam alá húztam a lábaim, hogy törökülésben ülhessek előtte. Egy pillanatra elgondolkodott, le is állt lába himbálásával, de aztán vállat vonva ismét folytatta.

− Hallottam, ahogy rám gondolsz, úgyhogy eljöttem. Gondoltam, hiányzik a kockás hasam. Csakis miattad vettem fel feszülős pólót – mondta vigyorogva. Hirtelen melegem lett és éreztem, ahogy a pír kiül az arcomra. A múltkor azt mondta, hallja a gondolataim, érzi, amit én érzek, tehát az is hallhatta, milyen véleménnyel vagyok a kockahasáról, és még élvezte is a piszok. Szemei hirtelen vörösesen kezdtek vibrálni. Utoljára az egyik álmomban láttam vörös szemekkel, akkor Isaac éppen végezni akart velem.

− A szemed…

− Szexi, mi? – húzogatta a szemöldökét. – Csak ugratlak, ígérem nem mondom el senkinek, hogy szexinek találsz.

− Mily’ nagylelkű vagy.

− Tudom – villantotta meg hófehér, az átlagosnál picit hegyesebb fogait. – A szemem… Nos, hangulatfüggő – vont vállat.

− És most éppen milyen hangulatod van? – kérdeztem, hogy elterelhessem a témát. Úgyis érezte, hogy zavarban vagyok, úgyhogy mindegy volt, mit mondok.

− Szórakozott – lóbálta tovább lábait. – Kivételesen. Két napja nem aludtam, neked hála. Túl sok kérdésed van, lehetetlen mindegyikre válaszolni – sóhajtotta fáradtan, majd a sóhaja ásításba fulladt. Erre nem is gondoltam… Mármint nyilván hallottam a hangját a fejemben, de az eszembe sem jutott, hogy ő éjszaka alszik, azt hittem, hogy egyáltalán nem is alszik. Elvégre démon, és a könyv sehol sem említette, hogy neki aludnia is kell. – De ez nem baj. Kérdezz, nem bánom. Csak ne éjszaka!

− Azt hittem… Szóval, hogy a démonok nem alszanak.

− A démonok nem is – vont vállat. – De a félvérek igen, félig ember vagyok.

− Még csak nem is lélegzel! – Suttogó ordibálásom sziszegésnek hallatszott. A vigyora levakarhatatlan volt, nem létezett a szomorú esemény, ami eltüntette volna a képéről azt az önelégült mosolyt. Nem mondom, hogy irritált, csak idegesített. – Van egyáltalán keringésed?

− Van – bólintott. – A szívem nem ver, de van keringésem.

− Azt, hogy a búbánatba hozod össze?

Orvos énem képtelen volt elfogadni a dolgokat. Nem lélegzik, nem ver a szíve, de van keringése. Tehát emészt, cserélődik a vére, működnek a szervei. De…hogyan, ha nincs, ami mozgassa az egész szervezetét?

Elég értetlen képet vághattam, mert csak együttérzőn felsóhajtott, majd leugrott az ablakpárkányról és elém lépett, a kezét nyújtotta, mire felhúztam az egyik szemöldököm.

− Add a kezed! – szólt lányan. Kinyújtottam a jobb kezemet, mire feltérdelt az ágyamra és mellkasára helyezte, oda, ahol normál esetben a szív szokott lenni. Először semmit sem éreztem. Aztán egy gyenge kis tam. Egy perc múlva újabb tam. Vert a szíve, csak egészségtelenül lassan és gyengén. Alig éreztem a kezemmel, éppen, hogy csak megcirógatta a bőrömet a szíve dobbanása. Egyenletes volt, nyugtató. Szóval ilyen érzés, ha érzed a másik szívverését. Nyugtató és kellemes, érzed, hogy él.

− Ver a szíved… − suttogtam, mire a nyakára húzta a kezem, oda, ahol a pulzust szokták kitapintani. Odaillesztettem a két ujjam, és figyeltem. De nem történt semmi, nem éreztem a szíve dobbanását. Felnéztem két felhőcskés szemébe, oldalra biccentett fejjel tanulmányozott. Kezemért nyúlt, majd a csuklójára tette, ismét csak olyan helyre, ahol éreznem kellett volna a pulzusát, de nem éreztem. Nem jöttek a tamok.

Ami érdekes volt, az az, hogy a bőre tapintása puha és meleg volt, ami egy félhalottól nem megszokott. Egy halott bőre fehér, hideg és száraz. De neki nagyon is volt színe, szép napbarnított bőre volt, selymes bőre, aminek melegsége kellemesen bizsergette a tenyeremet.

− Élek – mondta – csak máshogy, mint ti, halandók. Egy mágia tart életben, de erről már olvastál.

− Tehát eddig nem is született élve félvér?

− Nem – rázott fejet. – Az elmúlt százötven évben sem.

− Annyi idős vagy? – kérdeztem döbbenten. – Százötven éves?

− Ühüm – bólogatott, majd nemes egyszerűséggel eldőlt, majd elnyúlt az ágyamon. Két térde az enyémhez koccant, ahogy helyezkedett, nyuszka lábfejével kicsit meglökött. Nem is volt rajta cipő, vagy csak úgy levarázsolódott? – Nem olyan nagy cucc, ez még elég fiatal. Emberi években kb. tizenkilencnek vagy húsznak tűnhetek – ásította, miközben tarkója alá húzta két kezét.

− Inkább húsznak tűnsz – motyogtam, közben elkezdtem odébb pakolni a könyveimet, mielőtt lerugdossa őket. Körülbelül két napja ismerem – úgy, hogy találkoztunk is, abból egy alkalommal kirabolt – és máris az ágyamban köt ki. Úgy helyezkedett el benne, mintha haza jött volna és ebben az a legrosszabb, hogy még csak nem is zavar. Az öcsémet képes lennék elevenen megnyúzni, amiért az ágyamba fészkeli magát − szombaton hajnali négykor, mert fázik a lába és nálam melegebb a takaró −, de egy idegent simán megtűrök. Érdekes ember vagyok, úgy látszik azokat a féldémonokat jobban kedvelem, akik kirabolnak és csak úgy feltűnnek az ablakomban, mint a tulajdon öcsémet. – És… Mennyi idő alatt öregszel?

− Hét és fél évente egy évvel tűnök öregebbnek. – Tiszta matematika, komolyan. – Ez nem jelenti azt, hogy hétszer olyan buta vagyok, mint egy ember – tette hozzá gyorsan, majd folytatta. – Az első tizennégy évünkben ugyanúgy öregszünk, mint egy embergyerek. Tehát egy évesen egy éves voltam, tizennégy évesen meg tizennégy.

− Tehát kicsit több vagy, mint százötven.

− Ne számold ki! – ásította, majd lehunyta a szemeit. Nem is terveztem kiszámolni, hány éves pontosan, bőven elég, hogy egy százassal minimum idősebb. Igyekeztem nem pánikolni emiatt. Száz év alatt mennyit tapasztalhatott, mennyi rosszon van túl? Azt sem zárom ki, hogy az oldalnak igaza volt, és Louis a háborúk idején az embereket segítette – vajon hány háborút járt meg? Ha nem is vett részt, hány elesett embert látott? Ahogy ember az embernek ront?

Ahogy szépen lassan elaludt, úgy tűnt egyre inkább angyalnak, démon helyett. Olyan békés volt, olyan emberi. Ha nem olvastam volna két napig a Pokol történetét, biztosan kiröhögném, ha azt mondaná ,,Nem vagyok ember”, azt mondanám rá ,,Nem, mert angyali vagy”. Rendben, ez atom fura, egy idegen férfire azt mondani, hogy angyali, és biztosan hallja a gondolataim, de nem bánom.

Mintha csak meghallotta volna – mert bizonyára így is volt – elmosolyodott, majd oldalra fordult úgy, hogy nekem a hátát mutassa. Szemet forgattam, majd ismét az egyik könyvemért nyúltam és ledőltem mellé az ágyra. Persze nem szorosan a hátához, kicsit távolabb, annyi hely volt köztünk, hogy Max kényelmesen forgolódhatott volna.

———

Louis halk horkolása és dünnyögése egyfajta békét teremtett a szobában. Furcsamód anyám sem jött megnézni engem, nem kérte, hogy menjek le enni. Még sosem tanultam úgy, hogy egy idegen fekszik mellettem az ágyamban, de Louis kifejezetten aranyos társaság volt. Motyogott álmában, és időközben hozzákerült valahogy egy párna, amibe belefúrta a fejét és úgy ölelte magához. Csak a haja teteje látszott ki a párnából. Mivel nem lélegzett, így nem volt probléma. De azt furcsálltam, hogyha nem lélegzik, akkor hogy horkol?

Most felém fordulva aludt a párnámat ölelgetve, halkan horkolva és magában motyogva. Közben én a könyveimet és a jegyzeteimet néztem át, próbáltam felkészülni a holnapra. A hétfőm egész kellemes, nincs sok órám, alig kettőig vagyok bent és nem olyan szörnyű óráim vannak. Nem kell senkit megvágni, megszúrni, csak ülni és lesni, néha jegyzetelni – mintha ilyen könnyű lenne. Néha a professzorom egyik témából a másikba vált és azt sem tudjuk, melyik a mai anyag. De ettől eltekintve egész laza napunk van ilyenkor.

Miután megtanultam és be is pakoltam a holnapi napra, kikeltem Louis mellől. Úgysem lop el semmit, egy-két mesefigurás alsót esetleg. Lesétáltam a nappaliba, ahol szokás szerint apu ült és olvasott – rendszerint orvosi könyveket. Most például egy gyógyszerekről szóló könyvet. Mikor meghallotta, hogy beléptem a nappaliba, letette a könyvet, majd szemüvege felett rám pillantott.

– Nahát, Matthew, téged még látni a mai nap? – kérdezte fél mosollyal arcán. Hümmögve lehuppantam fele szemben a kanapéra. – Beszélnünk kell.

– Igen, gondoltam – sóhajtottam. Valójában nem ezért jöttem le, hogy beszélgessek vele az állásról – mert arra gondolt – hanem csak úgy sétálni, hogy lekössem magam. Egy alvó démon mellett, több óra tanulás után mit tehetnék?

– És? Döntöttél?

– Azt hittem könnyebb lesz – sóhajtottam. Valójában igyekeztem nem arra gondolni, apu milyen csalódott lesz, ha nem vállalom el a munkát. De őszintén szólva és nem boncmester akartam lenni, hanem sebész. Nem hallottakat akartam menteni, hanem élő embereket, márpedig a hullaházban nem igen találnék élő embert, aki orvosi ellátásra szorul.

– Azt hittem, könnyebben döntesz – mondta halkan, rám sem nézve. – Nekem nem járt ilyen lehetőség, Matt. Nagyon nehezen jutottam be, neked nagyobb tehetséged van, mégis hülye órákra pazarolnád? – Most már rám nézett. Hínárzöld szemeiben csalódottságot fedeztem fel, ami miatt enyhe görcsbe ugrott a gyomrom. Nem akartam csalódást okozni senkinek, főleg a szüleimnek, de…azon az órák fontosak. Így is ki vagyok merülve, akkor, ha három-négy órában – vagy akár többen – még dolgozom is a rendőrségnél.

– Nem akarok halottakat boncolni – nyekeregtem, akár egy kisgyerek. – A kórházban akarok lenni, életeket menteni. A halottakon nincs mit menteni. Meghaltak – vontam vállat, de nem mertem apura nézni, tudtam, hogy dühös rám, már csak a bosszús sóhajból következtetve, amit hallatott.

– Ez igaz, de… – Kis szünet után folytatta. – Legyünk kicsit abszurdak. A halottak nem élnek, nyilván, de mindent megalapoznak, nem igaz? A múltat és a jövőt kötik össze és tökéletesek gyakorlásra. Annyival lesz másabb, hogy itt nem névtelen hajléktalanokat fogsz boncolni, hanem igazi, meggyilkolt, névvel rendelkező embereket.

– Éppen az előbb mondtad, hogy ne pazaroljam a tehetségemet az órákra. Márpedig az órákon halottakat boncolunk. – Végre rá mertem nézni, de hiba volt. Úgy égtek a szemei, mint a tábortűz a sötétben, szinte éreztem, ahogy perzsel. – Lényegtelen, van-e nevük, vagy megölték-e őket, a hulla az hulla.

Apu előre dőlt a fotelben, méregzöld szemeit az enyémimbe fúrta, ha tehette volna, szemmel ver. Volt egy olyan érzésem, hogyha nem lenne benne annyi tartás, akkor sokszor kaptunk volna az öcsémmel, bár így is kellően terrorizált minket. Az öcsémtől valamit akart, tőlem meg többet. És hogy ezt éreztesse, minden követ megmozgatott.

– Rendben, fiatalember, két választásod van. Vagy elfogadod a munkát, vagy búcsúzz el az orvosi diplomádtól. Egy hálátlan gyereknek nem fizetem az egyetemet.