II. Furcsa álom

Sziasztok!

Nos, egy újabb rész! Örülök, hogy páran rátaláltatok és szeretitek, mert én is nagyon szeretem írni, bár mostanában nincs időm. Az Egyesekkel voltam kihelyezve itt a faluban, rengeteg gyerekkel kellett lenni, és ennek még lesz folytatása jövőhéten az ovisokkal. Piszok fárasztó. Alig élek, mikor hazaérek. 

És igen, holnapra ígértem a részt, de ma hozom, mert félő, holnap megint csak nem lesz időm.

Szívesen fogadok minden kedves szót! ;)

Remélem tetszik!

Kellemes olvasást!

Az álmok olyanok, mint az emberek: jönnek-mennek,

de csak az árthat neked igazán, akinek hagyod.

−K

ié ez a kabát? – kérdezte anyám pár perc néma és kellemetlen csend után. Akkorra már kicsit lenyugodtak a kedélyek – anyu is nyugodtabbnak tűnt – és csöndben ültünk egymással szemben. Gondolhattam volna, hogy anyunak sasszeme van, és rögtön észreveszi, hogy bár hasonló a két kabát, mégsem ugyanaz. Elhúztam a szám.

− Kezdeném azzal, hogy kiraboltak és elvettek tőlem száz dolcsit. Aztán ahogy összeverekedtem a sráccal, a földre estem és sáros lettem. Szóval Victor odaadta a sajátját. – Anyu arcára ismét kiült az aggodalom.

− De nem esett komoly bajod?

− Nem, a srác még meg is dicsért, hogy milyen jól ütök – húztam ki büszkén a mellkasom, mire elmosolyodott. Átnyúlt az asztalon, majd megfogta kezeimet, amiket az asztal tetejét pihentettem. Vagyis inkább a terítőt morzsolgattam. Ideges voltam, elvégre hazudtam az anyámnak, nem nagyot, csak egy picike füllentés volt, de akkor sem hagyott maga után valami kellemes érzést.

− Biztos minden rendben? – kérdezte mélyen a szemeimbe nézve. Bólintottam, bár nem voltam biztos magamban. Rákérdezhettem volna, kikről beszélt Victor, de úgy voltam vele, hogyha úgysem fogok emlékezni, akkor tök mindegy. Bár azt nem értettem, ugyan miért is felejtenék el bármit, agyam egy része olyannyira nem akarta felfogni a ma történteket, hogy inkább a kérdéseket is elnyomta. Amolyan védekezése mechanizmus. Pszichológia órán sokszor volt erről szó, sőt, még vizsgáztam is pszichológiából és pont a védekezési mechanizmust kellett mélyebben kifejtenem. A feleletem csak hármas lett, de azért felmondtam egy fél könyvet. Sebaj, én erre is büszke vagyok. – És hogy érzed magad? – kérdezte. Vállat vontam.

− A lázam már lement, de még elég kutyául érzem magam.

− Elhiszem. Menj haza, édesem. Az öcséd és apád otthon van.

− Mit keres otthon Max? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Az oké, hogy én beteg vagyok, de az öcsémnek semmi baja sem volt. Hacsak tegnap el nem ment arra a bulira, amire nem engedtem el. Akkor van némi emésztési problémája.

Anyu szemforgatásából már sejtettem, hogy valami ilyesmi történhetett. Ami azt illeti, hét közepe volt, azaz szerda, szóval igazán nem értem, mi a jó édesanyját keresett ez egy házibuliban, amire nem engedtem el. Apu éjszakás volt, anyu pedig a nagyiéknál volt, mert papa kicsit gyengélkedik. Szóval én voltam otthon a tizenhét és fél éves öcsikémmel, aki olyan makacs és értetlen, hogy sokszor inkább magamat pofozom csak azért, nehogy kihívják az állatvédőket. Az állatokat kínozni ugyanis tilos, és elég sokat kell fizetned, ha rajta kapnak.

− Szerintem reggelről a lavórt kereste, amit apád készített oda az ágya mellé – sóhajtotta.

− Ezek szerint elment a buliba… − ráztam fejet. – Hiába, hogy csak fél év válassza el a tizennyolctól, attól még kiskorú marad.

− Minden álma Európa, próbál is úgy élni – kuncogott anyu, majd elengedte a kezem és hátradőlt a székben.

− Jobb lenne, ha megfogadná a tanácsom és nem Amerikában próbálna tizennyolc évesen felnőtt lenni. Én már felnőtt vagyok, hallgatnia kéne rám. – Anyu mosolyogva rázott fejet, majd táskájáért nyúlt és kivette belőle csilli-villi rózsaszín pénztárcáját.

− Max nem olyan, mint te. Neki nincsenek tervei, ő nem akar bizonyítani. Nincs rá szüksége – magyarázta miközben kivett száz dolcsit a tárcájából. Milyen jól megy nekünk, hah? Anyu csak úgy osztogatja nekem a száz dollárosokat. Átnyújtotta. – Tessék, gyógyszerre és a többire. Ha már kizsebeltek. – Elvettem, majd elővettem a saját tárcám és elraktam a pénzt. Remélhetőleg már fognak kizsebelni.

− Mit értettél azalatt, hogy Maxnek nem kell bizonyítania? – Olyan szeretetteljes mosoly ült ki az arcára, hogy egy pillanatra szégyenérzetem támadt, amiért megkérdeztem. Ő sem volt tökéletes szülő – senki sem az, én sem leszek, már ha lesz gyerekem –, de ő legalább nyugodt volt, nem úgy, mint apu. Apu rögtön ordít, anyu nyugodtan megvárja a mondandóm végét, nem szól semmit, csak lekever nekem egy pofont.

− Matthew – sóhajtotta –, tudom, hogy te más vagy, mint a többi veled egykorú. Több szempontból is, de én most csak a nemi vonzalmadról beszélek. – Meghökkentem. Tud róla? Mármint nem titkoltam, nyilván nem is tudtam volna, de még nem volt tartós kapcsolatom. Pár csókon és tapizáson kívül más nem történt. Még az nem. Hogy szerencsétlen vagyok-e? Naná, hogy!

Számba haraptam. Nem a kedvenc témám, pláne úgy, hogy tudom, a szüleim kicsit másként kezelik a dolgot. Nem homofóbok, de… Szóval nem valami diszkrétek. Inkább már átmennek arrogánsba. Ők azok, akik azt vallják: ,,Addig, amíg csak a négy fal között csinálják, engem nem érdekel. De ne az utcán falják egymást!” Nos, igen, erről beszélek. Már-már homofóbnak hangzik, de mégsem az, elvégre nem szidják őket – vagy minket –, nem is kívánják senki halálát, nem mennek tüntetni a melegházasság ellen, de például meleg barátja nincsen a családnak. Az apám az összes ilyet elüldözte. Na, apu már nehezebben fogja elfogadni, hogy a nagyfia – aki viszi is valamire – meleg.

− És mit szólsz hozzá? – kérdeztem végül, pedig annyi mindent kérdeztem volna. Honnan tudod? Láttál engem? Utálsz? Szégyellsz?

− Semmit. Mit kéne? Ez te vagy, a személyiségedhez tartozik. Tudod, mikor először láttalak egy bár előtt egy fiúval… − Nagyot sóhajtott. – Szóval dühös voltam. Dühös voltam, amiért te más vagy. De rájöttem, hogy te végig ilyen voltál, és ez te vagy, hozzád tartozik. Az én fiam ilyen és kész, nem tehetek és nem is tennék ellene. Én így szerettelek, csak nem tudtam róla. És továbbra is nagyon szeretlek, téged is és Maxet is, ti vagytok a mindenem.

Elmosolyodtam. Bár Max is különc a maga módján, ő koránt sem olyan…selejt, mint én. Ő bulizós, csajozós fajta, aki állandóan pörög, nem fél semmitől, igazi pasis jelleg – és egy rohadt nagy idióta. Én az ellentettje vagyok, már-már antiszoc. De hát attól hogy testvérek vagyunk, nem lehetünk ugyanolyanok, nem igaz?

− Mikor láttál?

− Még a télen, mikor bulizni mentetek. Te a város egyik felébe, Max a másikba – forgatott szemet. Na, igen, Max véletlenül sem mutatkozna velem egy helyen. Bár én sem melegbárokban töltöm minden szabadidőm, szóval igazán bulizhatna velem is. De jó ez így, legalább nem látom, ahogy lerészegedik. Azon az éjszakán – volt már hajnal is – mikor ő Los Angeles egyik felében, én meg a másikban buliztam, azzal a sráccal szedtem össze, akivel a bár előtt csókolóztam, mondván: Boldog Újévet! Éjfélkor meg kell csókolni valakit, nem igaz? Hát, ő volt ott. Mindegy is. A lényeg, hogy azzal a sráccal vittem haza az eszméletlen kisöcsémet és telehányta szegény srác kocsiját is… Nagyon guszta volt másnap reggel kimosni.

− Oh – sóhajtottam, majd jobbnak láttam, ha felkelek és elmegyek megvenni a gyógyszereimet. Kezdtem megint rosszul érezni magam és egyre jobban éreztem, ahogy a sebem lüktet a kötés alatt. – Én megyek, megveszem a gyógyszereket, aztán hazamegyek és lefekszem aludni.

− Jól van, kicsim – mondta. – Jól takarózz be, hogy kiizzadd magad!

Igen, tény, hogy előbb múlik el a nátha, ha jól kiizzadod magad a takaró alatt, de azért ennyire nem kéne féltenie. Felnőtt vagyok és orvosnövendék. Áthajoltam az asztalon, majd nyomtam egy puszit anyu arcára.

Na, ha az ideutazás nehéz úgy volt, akkor még a hazautazás.

———

Alig élve estem be a bejárati ajtón, a nagy szerencse az volt, hogy nyitva volt és nem kellett a kulcsot keresgélni. Nyögdécselve rúgtam le magamról a cipőmet, majd felakasztottam a kabátom és végigcsoszogtam a kis folyosón, ami egyenesen a nappalit és a konyhát elválasztó kis ,,színpadra” vezet. Az öcsém kiskorában így nevezte azt a kis lépcsőt, ami elválasztotta a két helységet. Mindig itt énekelt a kedvenc fésűjébe, különféle mondókákat szavalt, én meg jó testvér lévén mindig megtapsoltam és adtam neki csokit. Hát. Most inkább adnék neki egy édes pofont, mintsem egy töltött csokit.

A mosogatónál állt, vizet engedett, nekem háttal. Egy fehér póló volt rajta, meg egy vörös alsó, mindkettőn világos foltok éktelenkedtek és volt egy olyan érzésem, hogy nem leette magát. Hirtelen jobban lettem, ahogy felém fordult és megláttam másnapos arcát. Sokban hasonlítottunk; neki is szőkésbarna haja volt, kerek arca, hatalmas bociszemei, bár az övéi zöldek voltak, míg az enyéim kékek. De egy valamiben nagyon különböztünk: mégpedig a másnapos, meggyötört arcunkban. Én egész jól viseltem, nem voltam olyan, mint egy hullaházból szabadult feltámadt halott, ellenben ő tökre úgy nézett ki, mint aki a saját temetéséről szökött meg. Sápadt volt, a szemei beesettek, alattuk sötét karikák, a borostája rémisztően hatott, az íriszeit vörös erecskék keresztezték, a szája cserepes volt. Bár az nem a másnaposságra utal, sokkal inkább egy fehér, porcukorra emlékeztető anyagra.

Hogy örültem-e a kínjának? Milyen testvér volnék, ha sajnálnám? Őszintén? Melegséggel töltött el ilyen szar állapotban látni a kisöcsémet, aki alig, hogy meglátott a mosogató fölé görnyedt. Felsóhajtottam. Reméltem, hogy nem a látványomtól lett rosszul. Kiöblítette a száját, majd ismét felém fordult. A konyhába sétáltam és a szekrényhez léptem, amiből kivettem egy péksüteményt. Szinte biztos voltam benne, hogy amit én tegnap oda betettem, az ott is maradt tekintve, hogy az öcsém maximum csak levest bír ma enni.

− Neked is szia, bátyuuus! – üvöltötte a hányástól rekedt hangon. – Hooogy van az ééén kedvenc bátyááám?

− Szarul – feleltem, miközben én is a mosogatónak dőltem és elkezdtem a reggelim. – Eszek, lezuhanyzom és lefekszem aludni.

− Meg gondolom, előtte jól begyógyszerezed magad – rázott fejet, de kár volt, mert homlokához kapott. – Van fájdalomcsillapítód?

− Nem nagyon érdemled meg – vetettem oda, mire szemet forgatott és inkább beleivott a vizébe. – Nem engedtelek el tegnap. Apád mit szólt hozzá?

− Büszke volt.

− Büszke?

− Aha – felelte mellét kihúzva.

− Csak nem? – néztem vigyorogva az öcsémre, mire csak lazán vállat vont.

− Csak de.

− Húha! A kisöcsém már nem szűz, és még óvszert is használt, azt a mindenit! Hát előrehozták a karácsonyt? – kérdeztem kuncogva, mire jó erősen bokán rúgott. Azzal lendülettel én meg tarkón vágtam, mire felszisszenve araszolt arrébb. – Na, és kivel?

− Majd veled fogom megbeszélni.

− Ki mással? A bátyád vagyok.

− Aha, sajnos az ember nem válogathatja meg a rokonait – vont vállat, de azért nem mert rám nézni, nehogy még egyszer tarkón vágjam. Szemet forgattam, majd folytattam a majszolást. – De, Matt. Te szüzebb vagy még Máriánál is. – Félrenyeltem. Mi van, tényleg előrehozták a karácsonyt? Ma mindenki az én dolgaimat tárgyalja ki? Anyu tudja, hogy a saját nememhez vonzódom, az öcsém tudja, hogy szűz vagyok, és az apám? Ó nem. Abba bele sem merek gondolni… − Oké, eddig csak feltételeztem, de most már meg is győződtem róla.

− Honnan veszed? – kérdeztem a morzsákban fuldokolva.

− Háááát a kisöcséd vagyok, a kisöccsök is tudnak sok mindent a bátyjukról, nem csak a bátyók róluk. – Felnevetett. – Ugyan már, Matt! Nem olyan ciki ez! Csak ne említsd majd közösségben – mondta nevetve, miközben gyengéden meglökött.

− Köcsög vagy – mondtam torkomat köszörülve.

− Amúgy anyu mondta.

− Mi van ma, hogy minden titkom kiderül? – kérdeztem felháborodva és inkább félretettem a reggelimet, nehogy tényleg megfulladjak.

− Minden? Miért, mennyi van? – hajolt közelebb.

− Sok – feleltem. – Jézus-Mária-Szent József! Te úgy bűzlesz, mint egy szemetes! – kiáltottam fel elhúzott szájjal.

− Bocs, ebben aludtam el – mondta végignézve magán. És még meg is fogta azt a gyomortartalmas pólót. Te jó ég, mindjárt rosszul leszek! Ez a gyerek tényleg segghülye. Eddig is sejtettem, na de ennyire nem gondoltam volna, hogy vészes a helyzet.

− És akkor már le sem cseréled, miután lehánytad? Azért ennyi higiénia már lehetne benned, ez undorító! – Legyintett.

− Látnád az ágyam!

− Oh, te Szent Szűz, inkább lefekszem!

Ezzel ott is hagytam. Hallottam, ahogy kuncog mögöttem, de nem igazán volt erőm erre koncentrálni. Csak le akartam zuhanyozni és szunyálni. Persze előtte be kéne vennem azt a rengeteg gyógyszert, amit felírtak nekem. Félúton a lépcsőn visszakiáltottam Maxnek.

− Max!

− Na? – kérdezte kidugva a fejét, hogy lássam őt a lépcsőről.

− A zsebemben vannak a gyógyszerek, beviszed nekem a szobámba?

− Be. És viszek vizet is – emelte fel vízzel teli poharát, mire megajándékoztam egy like-kal és felrohantam az emeletre, hogy végre lefürödhessek. Elképesztően izzadtam a láztól, és valami elképesztően büdös is lettem. Emellett nagyon lüktetett a karom is. Ki gondolta volna, hogy egy nyanya így tud molesztálni?

Már éppen a fürdőszoba ajtó kilincséért nyúltam volna, mikor az kinyílt és apu döbbent arcával találtam szembe magam. A derekán egy törölköző díszelgett, nyakában egy kisebb, egyik felével éppen a tarkóját dörzsölgette.

− Matt! Te már itthon? – kérdezte mosolyogva, majd az ajtófélfának dőlt. – Hogy érzed magad?

− Elég kutyául – feleltem. Végigmért. Szokása. Mármint ilyenkor elgondolkodik rajta, hogy mennyire nem is hasonlítok rá. Jóval alacsonyabb, mint én – fél fejjel – a szemei zöldek, a haja hullámos és hollófekete, markáns állú és erős, izmos férfi. Míg én és az öcsém nyúlánkok vagyunk és inkább hajlékonyak, mintsem ilyen izmosak. Ráadásul szőkék vagyunk – szőkés barnák –, és egyedül csak Max örökölte apu hínárzöld szemeit és markáns állát. Bár még nála annyira nem üt ki, elvégre csak tizenhét éves. Inkább kis pufi arca van még.

− Az nem jó – sóhajtotta. – Victor előbbre vett, ugye?

− Persze. – És ekkor tekintete a vállamra siklott. Én hülye otthagytam a pulóveremet Victornál és csak egy póló volt rajtam a kabát alatt. Meglátta a kötést, és úgy nézett rám, mintha tök részegen hazaállítottam volna, de éppen próbálom meggyőzni, hogy józan vagyok.

− Injekciót kaptál? – kérdezte felvont szemöldökkel.

− Öh, áh… Igen. Hogy lemenjen a lázam. – makogtam össze valamit, mire a szemöldöke, ha lehetséges, még feljebb szaladt. Nem igazán tudok hazudni, pláne, ha még felkészülni sem tudok a hazugságra. Ez a kérdés pedig elég hirtelen ért és még csal véletlenül sem gondolkodtam el rajta, mit fogok mondani, ha valaki meglátja a kötést. Semmi baj, Matt. 

Apa ismét a vállamat vizslatta.

− Megnézzem?

− Áh, nem – legyintettem. – Semmiség, csak egy kicsit érzékeny volt, gondoltam, jobb lesz, ha bekötözöm. – Láttam apa szemeiben, hogy nem igazán hisz nekem, láttam a kételkedés halovány szikráját zöld íriszeiben, de elég furán jönne ki, ha most egy félelmetes öreg anyókáról kezdenék el dumálni, hogy: ,,Hát izé. Belém mélyesztette a karmait, aztán most itt a helye.” Egyáltalán nem nézne hülyének.

− Majd tekerd be hideg törölközővel – mosolygott rám, bár nem volt valami őszinte mosoly tekintve, hogy tudta, éppen most füllentettem egyet. – Az majd enyhít a fájdalmon.

− Apa…

− Tudom, tudom! – emelte fel mindkét kezét. – Orvos leszel! – Nevetve odébbállt, én pedig gyorsan beslisszoltam a fürdőszobába. Szinte letéptem magamról a ruháim, majd a tükör elé léptem – ami egészen a hasamig mutatta önarcképemet – majd nagyot sóhajtottam. Készüljünk fel a legrosszabb látványra!

Lassan elkezdtem a vállamról letekerni a kötést. Iszonyatos fájdalom nyílalt minden egyes erősebb rántásnál az egész karomba. Összeszorítottam a fogam és próbáltam nem felordítani. Elképesztően beleragadt a sebembe és valami elképesztően nem is akart engedni. Egy újabb sóhaj után úgy döntöttem, inkább beállok a zuhany alá, aztán majd leázik magától.

Megengedtem a kellemesen langyos vizet és elkezdtem lemosni magamról az aznapi mocskot, ami rám ragadt. A munka mocska, mondanák mások, de én csak annyit mondok, hogy az emberek mocska. Egyes emberek tényleg akkora szemetek, hogy egy szeméttároló konténerben nem férnének el, na, még ha ezekkel össze is futsz az utcán! Vagy a gyógyszertárban… Egy nálam nem sokkal idősebb srác állt a pult mögött, mikor bementem. Tök kedvesen köszöntem, kérdezgettem, igyekeztem nem felcseszni, erre olyan bunkón szólt hozzám, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy hozzávágom azt a szatyornyi gyógyszert, amit az előtt pár pillanattal adott oda. Aztán mikor fizettem, rosszul adott vissza, és amikor ezt megemlítettem elkezdett anyukám munkájáról beszélni, illetve apukám nemi identitását vonta kétségbe, mire megajándékoztam őt egy jókora ütéssel. A szatyornyi gyógyszerem meghozta gyümölcsét, ugyanis az ifjonc bocsánatot kért.

A kötés egész ügyesen leázott, olyan könnyedén lecsúszott a vállamról, hogy észre sem vettem, hogy már nincs ott. A zuhany valamennyire megkönnyített, addig a tíz percig, amíg a zuhany alatt álltam, egészen jobban lettem. Tiszta volt a bőröm; a párás levegő felért egy inhalálással, aminek hála a légzésem könnyebbé vált; nem könnyezett a szemem és az orrom sem dugult el. Aztán mikor kiléptem és elkezdtem törölközni… Újra rám tört a fejfájás és szédülés, ismét könnyezett a szemem, eldugult az orrom és elhagyott az erőm. A vállam hirtelen lüktetni kezdett. Derekam köré tekertem egy törölközőt, majd a tükörhöz léptem. Majdnem felsikítottam.

A fél vállam fekete volt, csak az az öt kis pont vöröslött, ahol a néni körme a húsomba vájt. Megérintettem a sebem, de égette az ujjam, illetve maga a seb is elképesztően fájt, sőt, már mart. Elgondolkodtam azon, vajon mi a franctól kaptam ekkora fertőzést, és vajon mi a franctól fáj annyira? Túlságosan fájt ahhoz a fejem, hogy ezen sokáig agyaljak. Inkább csak bekentem fertőtlenítő krémmel – ami még jobban csípte, nem bántam –, majd friss kötést rajtam rá.

Kidugtam a fejem a fürdőajtón. Senki sehol. Törölközővel a derekamon rohantam át a szobámba, majd bezártam magam mögött az ajtót. A szobámban kellemes idő volt és az ágyamon frissen mosott pizsamám pihent. Vagyis a Supermanes pólóm és a sötétkék alsónadrágom. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra rángattam a pizsimet, majd leültem az ágy szélére. Éjjeliszekrényemen egy halom gyógyszer egy nagy pohár víz pihent, mellette egy cetlin az öcsém kézírása, egy rövidke üzenetet formázva:

Bátyus!

Behoztam neked a gyógyszered és hoztam neked vizet. A fiókodba dugtam az aputól elcsórt csokit. Ha éhes leszel és én alszok, a hűtőben hagytam neked rakott tésztát!

Jobbulást, tesó!

xoxoMax

Elmosolyodtam. Valóban szerethet, ha képes volt apu titkos kis készletéből csokit lopni nekem. Apunak ugyanis van egy kis doboza, ami mindig tele van édességgel és minden hónapban máshová dugja. A múlt hónapban az ágy alatt volt egy táskában, az előtt anyu cipős dobozában. De egyszer az üres kutyatápos zacskóba rejtette. Mindig más keresi meg: hol én, hol Max, hol anyu. Mind a négyen csoki gyilkosok vagyunk, de apu képes raktározni, mi pedig nem. Így tőle kell lopnunk, ha megkívánnánk. Erre van egy szabályunk: Mindenki annyi csokit lophat, amennyit akar és tud, de ha apu rajtakapja a lopáson, bünti jár. A múltkor – olyan hat hónapja – rajtakapott engem s le kellett mosnom a kocsit. És még a csokimat is elvette. Oh, és általában nem lopunk egymásnak, csakis magunknak. Szóval eléggé sajnálhat az öcsém, ha lopott nekem. Oké, én is loptam neki párszor, mikor beteg volt… De nekem ez a dolgom, elvégre a bátyja vagyok. Sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy jó testvérek vagyunk-e, ugyanis ez az elmélet attól még nem biztos, hogy csokit lopunk egymásnak. De mindig van egy pont, amikor újra és újra bebizonyítjuk, hogy minden cikiség, korkülönbség és kellemetlen összeszólalkozás ellenére szeretjük egymás: mégpedig ez a pont az, mikor az egyikünk megbetegszik, akkor ott van a másik, hogy ápolja. Jó, nyilván én jobban ápolom az öcsémet, elvégre mégis csak ő a család babucija, de ő is ott van mellettem, sokszor, ha lázas vagyok, óránként jön nézni lejjebb ment-e. Mindig törődünk egymással, kivéve, ha mindketten betegek vagyunk, mint például most.

Még mindig mosolyogva elkezdtem felbontogatni a gyógyszereket, elolvasni miből mennyit kell bevenni és milyen időközönként, elolvastam a hozzájuk szánt papírt, hogy egyáltalán mit is veszek be, majd szépen összeszedegettem a tablettákat. Volt itt mindenféle: fehér, kék, sárga-fehér, kicsi, nagy, kör alakú, kúp formájú, kicsi bogyó alakú. És az ízük is különböző volt: egyik rosszabb volt a másiknál. Erre anya azt szokta mondani, hogy a gyógyszert nem szopogatni kell, de ha elkezd oldódni a szádban, akkor nincs mit tenni. Elhúzott szájjal próbáltam leöblíteni a szájüregemben lerakódott keserűbbnél keserűbb gyógyszermaradékokat, majd miután meggyőződtem róla, hogy az ágyneműm rendben van, bedőltem az ágyba. Nyakig betakarózva aludtam el.

———

Még sosem volt ilyen furcsa álmom.

Ami azt illeti, elég ritkán álmodok, vagy legalábbis mikor felébredek, már nem emlékszem arra, mit is álmodtam. Vagy ha álmodok is, úgy érzem én nem vagyok része, nem én irányítom az álmom, hanem az álmom engem. Ami kicsit így para. Mármint, olyan mintha egy filmet vetítenének, amit te rendeztél, de mégsem. Olyan érdekes, mikor alvás közben eluralkodik rajtam a pánik, hogy nem tudok kilépni az álmomból.

Most ugyanezt éreztem, mindössze annyi különbséggel, hogy az álmom nagyon is valósnak tűnt. Kívülről szemléltem az eseményeket.

Követtem valakit, azt nem tudtam kit, de a háta mögött jöttem és hallottam, ahogy spanyolul és latinul szitkozódik. A spanyolt értettem, az latint már kevésbé, bár a latin órákról megmaradtak fogalmak. Olyasmiket értettem, hogy: ,,Francba!” ,,Bassza meg!” ,,Az isten verje meg!” és egyéb hasonló, rokonértelmű szitkozódások.

A srác – feltételezem, hogy az, mert a háta alapján és a hangja alapján annak tűnt – egy sikátorba kanyarodott. Várjunk csak! Ez az a sikátor, amiből torokhangú morgás jött! Emellett siettem el a minap. Szinte éreztem, ahogy alvásomban felszalad a szemöldököm. Ahogy befordult, az utcai lámpa fénye megvilágította a fiú arcát, így felismertem benne kis tolvajomat, aki remélem nagyon boldog a száz dollárommal, mert én is nagyon boldog lennék azzal a pénzzel.

Legszívesebben hozzávágtam volna egy papucsot. Köztudott, hogy a spanyolok szeretnek dolgokkal dobálózni, meg szenteltvízzel kiűzni a gonoszt, de van egy olyan érzésem, ezen a srácon már semmi sem segítene. Akármennyire is vicces kedvében volt reggelről, most elég bús hangulata volt. Hangos morgás futott végig a sikátoron, megborzongtam, de a fiú csak szemet forgatott, majd az egyik falnak dőlt. Már jobban hallottam azt az éktelen morgást, ami valójában nem is morgás, inkább kántálást.

Egy férfit láttam, nekem háttal, egy pentagramma előtt térdelt, a tenyeréből szivárgott a sötét vér, közben számomra ismeretlen nyelven beszélt, morgott, nyögött vagy hörgött.

− Úgysem fog válaszolni – szólalt meg tolvajom. A férfi abbahagyta a kántálást, majd felállt, de nem fordult meg. Egy rongyot vett elő, amiben megtörölte kezét.

− Talán, ha te próbálnád, kedves öcsém…

− Addig nem fog válaszolni, amíg nem döntünk – vágott szavába, mire a férfi megpördült. Meghökkentem. Isaac volt az, anyukám új alkalmazottja. Még mindig a kezét törölgette, arcára sötét mosoly ült ki. Az a mosoly, amellyel az arcán engem is végigmért a mai nap, az a mosoly, ami vérre szomjazott és a halált akarta ízlelgetni.

− És döntöttél?

− Nem – rázott fejet. – És semmi közöd a döntésemhez. – Isaac szemet forgatott.

− Nem értem, mit kell ezen aggódni. Csak egy fiú.

− Az a fiú valakinek a gyereke – közölte olyan mereven a tolvajom, hogy Isaac szemöldöke a homloka közepéig szaladt. Lélegzetemet visszafojtva hallgatóztam tovább, miközben magamban imádkoztam, nehogy meghallják a szívverésem, ugyanis olyan heves dörömbölésbe kezdett mellkasomban, hogy félő volt, kiszakad a helyéről. – Nem fogom csak úgy feláldozni egy bagázsnyi idiótáért. Annak a fiúnak van élete, szerető családja, egyetemen tanul, és rengeteg gyönyörű emlékkel van tele. Nekünk mióta nincs családunk, Isaac? Képes lennél elvenni tőle mindent egy hülye jóslat miatt? – kérdezte ugyanolyan mereven, de mintha hangjában némi érzelem vegyült volna. Árva. Futott át az agyamon. De annál sokkal talpraesettebbnek tűnt, hogy árva legyen, de hát ki tudja?

Isaac megfeszítette az állkapcsát, majd a véres rongyot a pentagram közepére hajította, amit tolvajom szemével követett. Mikor a rongy a csillag közepén a földhöz ért, lángra kapott. Szinte éreztem, ahogy hátrahőkölök.

− Egy fiú! – morogta Isaac. Szemei hirtelen vörösen kezdtek izzani, a fiatal srác meg sem rezzent. – Csak egy fiút kéne feláldozni neki! Egy egész faj élete forog kockán! Nem most fogom feladni, mikor annyi éve küzdök!

− Mondd csak, Isaac, beszéltél te már valaha vele? Törődött velünk? Miért kéne megmenteni a fajtáját, ha ő semmit sem tesz annak érdekében, hogy fennmaradjon? Gyereke sem született már vagy kétszáz éve…

Még fojtatta volna, de Isaac felemelte a kezét annak jeléül, hogy maradjon csendben. A férfi egyenesen a szemembe nézett, mintha csak látna. Szemei még mindig vörösen izzottak, fekete alakja vibrálni kezdett. A tolvaj is felém fordította a fejét, az ő szeme is vörösen világított. Isaac elmosolyodott.

− Kis kéretlen látogató! – duruzsolta mély hangján, majd felém indult. Vicsorgott, fehér, hegyes fogain táncot járt a gyér lámpa fénye.

− Isaac, ne! – kiáltotta a fiú, de késő volt. Isaac a nyakamért kapott.