IV. Tök jó, túléltem!

Sziasztok!

Megjöttem a negyedik fejezettel, itt már felbukkan új szereplőnk is. :3 Remélem tetszik nektek, szintén kicsit semmilyen rész lett, de hamarosan beindulnak a szálak. A dokumentumban már a nyolcadik résznél tartok, és a hatodik-hetedik, illetve a nyolcadik fejezet már jóval izgalmasabb lesz.

Éééés nagyon boldog vagyok, kész a történet trailere, amit itt is nagyon köszönök Lily-nek! Itt van a link, csak KATT IDE, de a blog oldalán is megtalálható. Én nagyon imádom! :3 Nézzétek meg ti is!

Két hét múlva tali!

Kellemes olvasást!

Véleményeket bátran! ;)

,,Sírva jössz a világra és körülötted mindenki mosolyog.

Igyekezzél úgy élni, hogy mosolyogva távozzál és körülötted mindenki

sírjon.”

H

át, őszintén megmondom, hogy sokszor gondolkodtam azon, milyen lehet haldokolni. Mármint úgy igazán haldokolni. Mindig azt hittem, ilyenkor lepörög az ember szeme előtt az egész élete, hirtelen olyan kicsi részletekre is emlékszik, amiket amúgy már régen elfelejtett és sosem találta fontosnak. Nem tudom, ki találta ezt ki, de hatalmas idióta volt.

Nem csak, hogy semmi emlékkép nem lebegett előttem és konkrétan a nagy fekete semmiben úszkáltam, de még hatalmas fájdalmam is volt. Honnan tudtam, hogy haldoklom? Éreztem. Egyszerűen tudtam. Éreztem, ahogy a testem az életben maradásért küzd.

− Képes vagy rá! – suttogta egy ismerős, mély hang, ami bár nem tartozott az ismert, családon belüli, megszokott hangokhoz, tudtam, hogy ismerem. A hangja olyan meggyőző volt, hogy még inkább küzdeni akartam, élni akartam, hogy megkeressem a hang tulajdonosát. – Élned kell! Te vagy minden esélyem! Te vagy a jövőm!

Kezdtem zavarba jönni – még a haldoklás és a kínzó fájdalmak között is –, hogy egy férfi ilyeneket mond nekem. Bár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a ,,te vagy a jövőm”-et nem éppen úgy értette, ahogy én. Mindenesetre megtette a hatását és éreztem, ahogy szépen lassan visszatér belém az élet. Ahogy kezdtem érezni a testem, úgy kezdtem el egyre jobban érezni a testem fájdalmát és fáradtságát. Szuszogtam, a mellkasom még túl nehéz volt az egyenletes légzéshez. A szemhéjam túl nehéznek bizonyul ahhoz, hogy kinyissam, a karjaimban pedig nem volt annyi erő sem, hogy megmozdítsam.

Ám hiába próbálkoztam, úrrá lett rajtam a gyengeség, ismét álomba szenderültem. Ismét Isaacet láttam, és bár most nem hallottam a másik srác hangját, éreztem, hogy ott van.

− Van benned szufla, öcsém – gúnyolódott Isaac. Egy üvegasztal előtt állt, kezében pohár, abban whisky, arcán keserű, gúnyos mosoly. A sarokba nézett, mintha egy dögledező állatot figyelt volna, akit éppen az előbb lőtt meg. De nem állat volt, hanem egy srác, aki magzat pózban feküdt a sarokban, egész testében remegett, nyögdécselt és tisztán hallottam, ahogy kínjában a falat kaparja. − Azért a festéket ne vakard le!

− Tudod te, mekkora energia kellett ahhoz, hogy életben tartsam? Van róla fogalmad? – szólt gyengén a sarokban szenvedő, mire a férfi csak felnevetett, majd az italába kortyolt.

− Most sajnálnom kéne? Ugyan már! Úgyis fel kell áldozni, hát nem mindegy, mikor hal meg?

− NEM! – mennydörögte mély hangján az öccse, mire Isaac arcáról lehervadt a mosoly. – Nem hagyom, hogy bántsd! Keress mást, akit áldozati máglyán égethetsz el!

− Erősen vacillálok – töprengett el Isaac két korty között. – Szerinted apánk zokon venné, ha téged kötöznélek az áldozati máglyára?

− Nagy esély van rá. – A srác hangja gúnyos volt, a bátyjának nem is nagyon tetszett a hangnem, de nem szól semmit. Felsóhajtott, majd a poharat az üvegasztalra helyezte.

− Már megint itt van – nyögte gondterheltem. A sarokban gubbasztó felém nézett, de az arcát nem láttam – túl sötét volt hozzá – viszont kék, felhős szemei a tudatomba égtek. Aztán megint minden elsötétült. Ismét a semmiben úsztam. Na, remek.

———

Mikor legközelebb magamhoz tértem – tehát hallottam a gondolataimat – már valamennyivel jobban voltam. Nem égett úgy minden belső szervem, mint az utóbbi alkalommal. Nehézkésen, de kinyitottam a szemem, ha lett volna erőm, biztosan felzokogok. Az öcsém az ágy melletti fotelben aludt magzatpózban, olyan picinek és védtelennek tűnt. Egész teste be volt bugyolálva egy hatalmas barna plédbe, még a feje is. Nem tudom az arcomon látszott-e, de mosolyogtam, elméletben mindenképp.

− Max… − Alig volt hangom, még suttogásnak is gyenge volt. A torkom égett és száraz volt, közben olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna beszélni. De Max meghallott és rögtön felpattantak a szemei.

− Te barom! – ásította. – Hajnali öt van – olvasta le a falióráról.

− Szóval nem is érdekel, hogy a bátyád él? – krákogtam alig érthetően. Max nyújtózkodni kezdett, közben érdekes – nagggyon érdekes, bizonyos ,,AH”−  hangokat hallatott.

− Ez legyen a legkisebb problémánk.

− Kösz. Én is szeretlek.

− ANYU! FELÉBREDT! – vonyította torkaszakadtából, közben betakargatta a lábait. Nem sokra rá anyu robbant be a szobába, ha jól láttam, köntösben. Tenyerét rögtön a homlokomnak nyomta, majd miután érezte, hogy nincs lázam felsóhajtott.

− Hála Isten! Végre lement a lázad. – Áldottam az eget, hogy nem ugyanúgy mondta, mint az öcsém. ,,Nem vagy meleg”. Bizonyára belekötöttem volna ebbe az elméletbe. Valamennyivel könnyebben is éreztem magam, már nem volt halál közeli állapot érzésem, csak szarul voltam, de már nem haldokoltam. Kíváncsi voltam, vajon a nénike karmai okozták ezt vagy tényleg igaz a legenda, hogy a férfinátha halálos áldozatokat kíván. Valószínűleg a második opció áll közelebb a valósághoz.

Nem akartam visszaaludni, de tényleg! De valami elképesztően nehéz volt nyitva tartani a szemem. Úgy gondoltam, pihentetem egy picit, aztán bealudtam. Sokszor éreztem, ahogy anyu simogat vagy az öcsém nézi a lázamat – igen, én olyan ügyes gyerek vagyok, hogy meg tudom különböztetni anyu, apu vagy Max érintését. Szerintem ezzel minden gyerek így van; akármilyen legyen az anyai kéz, mindig az a legpuhább, legselymesebb. Aztán ott van az apai kéz, ami szintén gyengéd, de teljesen más. És az öcsém vékony, hosszú ujjai, babaillata, gyermeki puhasága. Egyszer azt mondta Max, nekem valami fenomenálisan női illatom van – khm, attól, hogy meleg vagyok, nem fürdök minden nap női parfümben –, és a kezeim érintése olyan puha és óvatos, hogy vakon is megismerne.

Ami azt illeti, az illata őt is lebuktatja, akaratlanul is és tök mindegy milyen tusfürdője van, de mindig narancs illata van. Fura mi? Minden romantikus könyvben az embereknek kókusz vagy szantálfa illata van, erre itt van az öcsém, akinek narancs. Azt mondta, nekem vanília illatom van. Hát izé… Mondtam már, hogy nem fürdök minden nap női parfümökben?

Békés álmom volt. Végre nem láttam sem Isaacet, sem az idegen srácot, csak aludtam és végre úgy éreztem, pihenek.

———

Van rosszabb annál, hogy egy haldoklás után otthon hagynak a szüleid betegen? Hogy még az öcséd is otthon hagy! Legalább az ő segítségére számítottam, hát úgy látszik, totálisan tojnak arra, hogy szó szerint haldokoltam a náthában. Az a helyzet, hogy reggel sem éreztem magam jobban. Hazudnék, ha azt mondanám, igen. Hatalmasat. Most azonban nem a lázra ébredtem, hanem a rám törő hányingerre. Mint valami állapotos nő, aki még terhességi teszt előtt áll, rohantam át a fürdőbe, nehogy úgy járjak, mint az öcsém. A gáz az volt, hogy semmi nem volt a gyomromban a gyomorsavon kívül, így elég kellemetlen közérzetet hagyott maga után, miután felkeltem a WC mellől. Remegve támaszkodtam meg a mosdókagylón és farkasszemet néztem magammal. Valami szörnyen néztem ki! Sápadt voltam, a szemem beesett és fekete, a szám cserepes.

− Na, jól nézünk ki – magyaráztam a tükörképemnek –, nem csak beteg vagyok, de még fel is csináltak?

Valószínűleg a Szentlélek látogatott meg alvásomban, mert még nem voltam úgy senkivel sem. Ciki? Totálisan, de nem igazán érdekelt. Úgy voltam vele, előbb-utóbb úgyis jön a ,,nagy ő”, meghagyom neki. Amúgy sem ezen múlik az év végi vizsgám, szóval nem foglalkoztam vele. Túl sok barátom nem volt, akiknek elmondhattam volna vagy akikkel együtt vadászhattam volna pasikra. Na, vicces lenne, ha a heteró haverjaimmal kiülnénk kávézni, közben megvitatnánk az előttünk elhaladó hapsik hátsófelét. ,,Szerintem nem elég kerek! A csajomé jobb!” ,,Úúú, de megfogdosnám!” Juj, ezt még elképzelni is rossz! Vagy egy sör mellett éppen arra bíztatnak, hogy szedjek fel valami jó pasit? Ugh, kérlek, ne!

Ezektől a gondolatoktól ismét elkapott a hányinger, de ezt valahogy sikerült visszanyelnem. Egy fogmosás után a fal és ajtókeret támogatásával valahogy lekecmeregtem a konyhába, hogy összedobjak magamnak egy diétás reggelit. Pirítós vajjal. Legalábbis így terveztem, helyette csináltam pirítóst, megkentem vajjal, ahhoz szeltem pár szelet sonkát, vágtam hozzá salátát és narancslevet is öntöttem magamnak. Már megettem két szelet kenyeret, mire eszembe jutott, hogy egy reggeli rosszullét után talán nem ez a megfelelő reggeli, de már mindegy volt. Vállat vonva ettem tovább. Kajak elgondolkodtam ezen a Szentlelkes dolgon… Sosem ettem ennyit reggelire. Sőt, egész nap nem ettem összesen ennyit.

Miután ettem, elmosogattam még a tegnapi edényeket is. Utáltam mosogatni, de olyan haszontalannak éreztem magam, hogy inkább beálltam mosogatni. Furcsa bizsergést éreztem a nyakamnál, ledermedtem.

− Azt hittem, nem szeretsz mosogatni.

Akkorát ugrottam, hogy ijedtemben elhajítottam egy tányért. Az öcsém felvont szemöldökkel nézett rám, közben én egyik kezemmel a mosogatót tartottam, a másikkal a mellkasomat simogattam, félő volt ugyanis, hogy a szívem kiszakad a helyéről. A ripityára tört tányérra már rá sem mertem nézni.

− ¡Vete a la mierda!¹ – kiáltottam fel nem éppen választékosan, mire az öcsém felkuncogott.

− Ezt is ritkán hallom a szádból.

− Te miért vagy itthon? – ordítottam rá, mire vállat vont.

− Mert hazajöttem.

− Nem mondod? – kérdeztem még mindig lihegve az ijedtségtől. Huncut vigyor terült szét az arcán, mintha éppen egy csínytevésről jönne haza.

− Hazaküldtek.

Na, mit mondtam?

− Mit csináltál már megint? – kérdeztem nagyot sóhajtva. Max felült a pult tetejére, majd lábát lóbálva meredt a plafonra, mintha csak azon gondolkodna, megéri-e neki elmondani, hogy mit is csinált. Mindig is bajkeverő volt, én sem voltam különb, mindenbe bele tudtunk kötni, általában jól összeverekedtünk valakivel, aztán itthon leszidtak minket. Bár tény, Max sokkal többet keveredett bajba, mint én.

− Nos, biztosan látta rajtam a fizika tanárom, hogy kicsit harmadnapos vagyok, és biztosan hallott arról is, tegnap miért nem mentem suliba. Lényeg a lényeg, mikor felszólított, nem tudtam az anyagot. Erre rám bökött a vonalzójával, hogy ,,A vonalzó végén egy hatalmas idióta látható!” én pedig megkérdeztem, hogy ,,Melyik végén?”. Hazaküldött.

Felnevettem. Általában hülyeségek miatt küldik haza: Belehány más táskájába, ellopja valaki uzsonnáját, rágyújt az iskola épülete előtt, sört találnak nála, illegálisan édességeket árul. De ez valami zseniális húzás volt!

− Hát ez nagy volt! – mondtam könnyeimet törölgetve. Sosem bírtam azt a pasast, mindig mindenkit lenézett csupán csak azért, mert nem értettük a fizikát. És? Neki halványlila gőze nem volt a biológiáról – vagy legalábbis igen gyér volt az alapismerete – mégis eljutott valahova, akkor mi miért ne juthatnánk?

− Mikor elmeséltem az igazgatónak, ugyanez volt a reakciója – vont vállat. – Amúgy éhes vagyok.

− Amúgy nem érdekel.

− Menj el a boltba kajáért!

− Nem megyek. Egyél vajas kenyeret! Amúgy is harmadnapos vagy, nem? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Egy hatalmas sóhaj kíséretében feladta a harcot, majd leugrott a pult tetejéről, és nekikezdett a vajas kenyerének. Na, igen, neki még ez is nagy feladat, megkenni egy szelet kenyeret vajjal.

Valami elképesztően fájdalmas volt nézni, ahogy kínlódik azzal a kenyérrel, de semmi pénzért nem csináltam volna meg helyette. Karba font kezekkel, felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy direkt bénázik, mert még ahhoz is lusta, hogy enni csináljon magának. Nem érdekelt. Hagytam, hadd szenvedjen. Ettől mindig jobban éreztem magam és megnyugodott a lelkem, hogy ,,Nem Matt! Nem vagy menthetetlen!”. Hát, igen, Max nem tud kenyeret kenni, én meg nem tudom elindítani a mosógépet.

− Nem akarod összeszedni a tányért? – kérdezte két harapás között. A sarokba pillantottam, ahol a tányérdarabok várakoztak rám. Egy nyögés kíséretében elindultam, hogy összeszedjem a darabokat.

Mivel nem akartam, hogy anyu megtudja, összetörtem az egyik drága tányérját jobbnak láttam, ha inkább a kinti nagykukába dobom a törmeléket, amibe úgysem néz bele senki. De azért beleöntöttem egy fekete kukazsákba, csak a biztonság kedvéért. Mikor kiléptem a bejárati ajtón, valami csörrent a lábam alatt. Egy boríték volt az. Letettem a zsákot, és a kezembe vettem a borítékot.

− Itt a száz dolcsid!

Úgy látszik, a mai nap mindenki arra pályázik, hogy szívrohamot kapjak. Ismét csak ordítottam és ijedtemben pofon vágtam a vigyorgó srácot, aki velem szemben állt, háta mögött összekulcsolt kezekkel. Gyorsan a szám elé tettem a kezem, mielőtt ismét szitkozódni kezdek spanyolul, és elhordom őt is, meg az anyját is mindennek.

− Már megint kezded? – kérdezte arcát masszírozva. – Erről nagyon gyorsan le kell szoknod, hercegnő.

− Hercegnő az anyád…

− Ne emlegesd, kérlek, már jó ideje meghalt – emelte fel szabad kezét, amivel éppen nem a képét masszírozta. Szomorkás kék szemeit, fájdalmas grimaszát és kusza haját látva egy kicsit megenyhültem. Senkinek sem lehet könnyű az anyja nélkül.

− Sajnálom, nem tudtam – feleltem őszintén. Legyintett.

− Gond egy szál se.

− Várjunk csak egy pillanatot! – eszméltem fel pár másodperc elteltével. – Ki vagy és mit keresel itt?

Értetlenül nézett rám, közben szőkés-feketés hajába túrt.

− Ház izé… Szóval visszahoztam a száz dolcsid. Amúgy Louis vagyok.

Remek. Tehát Louis-nak hívják, Isaac öccse, aki egy igazi sátán és még tolvajok is, ezen kívül egyszeri rablás után máris tudja, hol lakom és visszahozta nekem az ellopott száz dollárom. Tök normális és mindennapi dolog, hogy egy idegen, szőkés-fekete, oldalt felnyírt hajú, perverz mosollyal és izmos felsőtesttel rendelkező srác, csak úgy visszahozza az ellopott pénzemet. Hozzá kéne már szoknom az ilyen váratlan dolgokhoz, mert egyre több történik velem. Először náthás leszek, aztán megmar egy veszett öregasszony, a sebtől haldokoltam, aztán reggel, mint valami terhes nő hányok, utána meg nagy étvágyam van. Nagyon remek ez a két napom, úgy érzem, és még csak péntek van.

− Louis? – kérdeztem vissza. Elkomorult.

− Igen.

− Francia vagy?

− Félig – vont vállat. – Az apám amerikai.

− Nagyszerű – bólogattam. Valójában azon morfondíroztam, hogy agyonütöm a tányérmaradékos kukazsákkal. Ki ez? Egy bűnöző? Akkor minek van itt? Kajak csak a pénzem kell neki, vagy beelégszik a házammal is?

Csak álltam és néztem rá, ő meg a kukazsákommal szemezett, bizonyára benne is felötlött, hogy agyon akarom ütni, mert hátrált egy lépést. Végigmértem, végre valahára nem csak a felsőtestét. Nem mintha mást figyeltem volna, de még nem volt időm megszemlélni az egész lényét. Nyúlánk volt, akárcsak én vagy a fivérem, izmos, izmosabb, mint én. Szinte biztos voltam benne, hogy a fölsője alatt mind a hat kocka kirajzolódik. Egy picivel magasabb volt, mint én, de talán csak a haja miatt tűnt annak, ugyanis kicsit tüsis jellege volt.

− Figyi, tökre megértem, hogy nem érted a jelen helyzetet – kezdte még mindig a zsákommal szemezve. – De hidd el, nyomós okom van arra, hogy szemmel tartsalak.

− Szemmel tartani? – sikítottam. – Ez azt jelenti, még jó pár napig látni fogom a képed és mindig a házam körül lófrálsz majd?

Ismét elkomorodott, felhőskés szemei sötétebb színben úsztak. Mintha éppen egy temetésre hívtam volna meg. Nem értettem ezt az egészet, miért kéne engem figyelni? Annyi kérdés és semmi válasz. Kik azok az ők, akikről nem mesélt apám? Miért mart meg egy öreg aszaltszilva a rendelőben, és miért lettem tőle beteg? És miről beszélt nekem Victor és Mendy? Egyre furcsább és érthetetlenebb lett a helyzet. Úgy éreztem magam, mint egy regény főhőse: betölti a tizenkettőt és szörnyek veszik körül, vagy betölti a tizenhatot és meg akarják ölni, vagy betölti a tizennyolcat és kiderül, hogy boszorkány. Nos, én sem nő nem vagyok, hogy boszorkány legyek, sem tinédzser, mert már elmúltam tizenkettő, tizenhat, de még tizennyolc is.

− Igen és nem – fúrta szemeit az enyéimbe. Valami meseszép szemei voltak! Oké, nekem is kék szemem van, de nekem jeges kék, neki meg…mint a viharra készülődő, sötét ég. Olyan sötét volt, mint a viharfelhők, de mégis kékes. Elvesztem azokban a szemekben. Ismét láttam bennük az egész múltam. De most olyan részleteket, amiknek eddig nem tulajdonítottam túl nagy figyelmet; villás nyelvű eladónéni, pikkelyes arcú nők, macskaszemű emberek, kéken füstölgő kezek, lebegő tárgyak, háromfejű kölyökkutyák. Amiket csak én láttam, és mindig úgy tűnt, a szüleimnek vagy az öcsémnek fel sem tűnnek, csak mentek az úton tovább. Így említeni sem mertem, úgy hittem a fantáziám játszik velem, de most valami azt súgta, hogy nem képzelegtem. Nem akartam beismerni magamnak, de így volt. Burokban éltem, a világ ennél jóval tágasabb.

− Wow… − sóhajtottam, miután vége lett a látomásnak.

− Érted már? Zárt a világod, de az én világom nem. Szorosabb kapcsolat van köztünk, mint azt egy ember el tudja képzelni.

− Magyarázd el, mi ez az egész! – követeltem, de csak szomorúan rázta a fejét, közben hátra fele lépdelt. Lehet, agyon sem kell ütni, magától kitöri a nyakát a lépcsőn.

− Bár megtehetném! – sóhajtotta, majd eltűnt az egyik fa árnyékában. Köddé vált. Eltűnt. Nem volt ott. Csak úgy megszűnt a fizikai állapota és eltűnt a teste. Valami nagyon kemény gyógyszert kaphattam. Egy ilyen gyors, szinte meg sem történt eszmecsere után nem voltam biztos a józanságomban.

———

Olyannyira nem tudtam hova tenni a történteket, hogy még az öcsémnek sem számoltam be róla, pedig megkérdezte mi tartott olyan sokáig. Nem bírtam beemelni a zsákot? Vagy megpróbáltam összeragasztgatni a tányér darabkákat? Csak annyit mondtam, hogy levegőztem. Ja, egy nagyon fura, köddé-válós srác társaságában, aki világokról, meg kapcsolatokról beszélt nekem, mint valami rossz orákulum. Igyekeztem nem ezekre a furcsaságokra gondolni, bár néha-néha bevillantak képek fura emberekről, akiket Louis szemében láttam. Volt egy osztálytársam, akinek villás nyelve volt és a kígyókkal játszott szünetben, de sosem szólt rá senki. Mikor pedig elment a suliból és rákérdeztem a tanárnál, hogy miért is ment el, azt mondta nem volt ilyen nevű osztálytársam. Akkor is behívatták anyuékat, hogy túl erősen képzelgek és ez már ilyen korban veszélyes. Holt biztos voltam benne, hogy volt egy kígyónyelvű osztálytársam, és ami még meglepőbb az egészben az az, hogy anyuék sem tagadták, csak megkértek, hogy ne beszéljek erről senkinek.

Órákon keresztül terpesztettünk a TV előtt és hol meccset, hol filmet, hol pedig sorozatot néztünk. A jó öreg Teen Wolf². Nagyon bírtam a sorozatot, de sosem néztem végig az évadokat, nem volt hozzá türelmem, sem időm.

Az öcsém valahogy egy zenecsatornára keveredett, ahol éppen egy félig spanyol, félig angol számot játszottak. Felpattant és olyan csípőmozgásokat vágott le, hogy felnevettem. Tudott táncolni, a vérében volt – elvégre spanyolok vagyunk –, de amilyen arcokat vágott hozzá és amilyen – éneklésnek csúfolt – hangokat adott ki.

− Uno, dos, tres. Si te doy un beso ya estás a mis pies⁴.

Nos, jól táncolt, de hangja…hát az nem nagyon volt. Mindenesetre jót nevettem rajta. A kezemért nyúlt, majd hirtelen felrántott, így kénytelen voltam táncolni. Első és legfontosabb spanyol szabály: Ha valaki felkér táncolni, akkor táncolnod kell. Különben megsértődnek, és azt senki sem akarja. Meg amúgy is, amilyen jó bulikat csapnak, ki ne táncolna szívesen egy spanyollal?

Vagy három számot végigtáncoltunk, nevetve és hülyéskedve. Szerettem az ilyen pillanatokat, mikor együtt hülyültem a négy évvel fiatalabb öcsémmel. Szerettem vele lenni, vele szórakozni, bulizni éppenséggel nem, de nem tehetek róla, nem bírom végignézni, ahogy lerészegedik és alig élve hajkurássza a csajokat. Bár most volt meg neki az első – hah, már két éve kerget minden csajt, erre egy részeg bige beadta a derekát, én apám helyében nem lennék büszke –, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó.

Szórakozásunk közepette hirtelen egy nagyon mérges és nagyon fáradt hang ordította túl a TV-t.

− KI TÖRTE EL A TÁNYÉROM?!

¹Bassza meg!

²Ha valaki nem tudja, ez egy fantasy, kicsit horror sorozat. A történet középpontjában egy átváltoztatott vérfarkas srác áll, aki barátaival rengeteg veszélyes kalandba keveredik és különféle lényeket ismer meg. (Van magyar szinkronja *-*)

⁴Sophia Reyes – 1 2 3