VII. Választás elé kényszerítve

Sziasztok drágáim!

Hogy elment a két hét, igaz? Csak úgy rohant felettünk az idő! Most már hosszabbnak fognak tűnni a napok, mert elkezdődött az iskola - sajnálom, tudom lélekben nehéz feldolgozni, de ezt el kell fogadnunk. Vigasztaljon titeket, hogy Matt és Max is suliba jár, bár náluk már március van és közelebb vannak a nyári szünethez, mint mi, azért náluk nagyobb problémák is akadnak.

Például, mikor öcsi bajba kerül, akkor ki segítsen rajta? A nagytesó? Vagy rohanjunk rögtön anyához és apához? Mi a helyes megoldás? Ezt Matt sem tudja igazán, de bármit megtenne az öccséért, így úgy dönt, hogy kezébe veszi az irányítást. Milyen problémával kerül szembe Max? Kiderül a részben, úgyhogy sipirc olvasni! ;)

Kellemes szombat délutánt!

És mééég kellemesebb olvasást kívánok nektek az első hét után! 

Puszii! 

Talán ideje lenne a saját lábamra állni,

de képtelen vagyok rá

E

nyhén szólva fájtak apu szavai. Felfele a lépcsőn azt kívántam, bárcsak inkább megütött volna, akkor most nem a szívem és nem is a lelkem sajogna úgy, mintha éppen egy orvosi csipesszel csipegetnék ki. A szobámba belépve minden férfiasságom elengedtem és hagytam, hadd csorogjanak a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, mert Louis még aludt, ezúttal hason, fejét az ablak felé fordítva. Halkan szipogva az ajtónak dőltem, majd a földre csúsztam. Átöleltem a lábaim, térdeim közé fúrtam a fejem és csak hagytam, hadd ömöljenek a könnyeim. Hülye menstruáló picsának éreztem magam, aki minden hülyeségen sír. Csakhogy ez nem volt hülyeség, apu ezt nagyon is komolyan gondolta, márpedig nem hagyom, hogy kettő és fél évem kárba vesszen. Apánál nem volt elég a ,,Nem akarom”, amíg nem vagyok halálos beteg, addig tennem kell azt, amit ő jónak lát. Hiába mennék el dolgozni, annyit nem szednék össze, amennyi az egyetemre kell.

Louis megmozdult, fejét felém fordította, és hunyorogva rám nézett. Két térdem közül néztem rá, elég szerencsétlenül festhettem, mert megtörölgette a szemeit, hogy meggyőződjön róla, tényleg igaz-e, amit lát. Igen, igaz. Tényleg a földön sírok, mint valami kislány.

− Hát te mi a Lucifert csinálsz a földön? – kérdezte ásítva. – És miért sírsz? – A végét már gügyögte és egészen fel is ébredt a kérdés végére. Még fel sem ült, de pár pillanat múlva megjelent mellettem. Csak egy suhanó árnyat láttam és huss, máris a vállamon éreztem a tenyerét. – Érzem, hogy szomorú vagy. Elmondhatod, ígérem, segítek.

− Sz-szóval i-izé, ö-összev-vesztem ap-apuval és a-azt mondta, ha nem vá-vállalom el a munkát, a-akkor n-nem fizeti az e-egyetemet – szipogtam, közben Louis próbálta értelmezni a mondókámat. – HÁLÁTLANNAK NEVEZETT! – sírtam hangosan mellkasának dőlve, amit kicsit megszeppenve fogadott, de végül védelmezőn magához ölelt. Végre valaki, aki nem tudja mi folyik az életemben, de érzi a fájdalmamat és tudja, hogyan kezelje. Egy idegentől több figyelmet kaptam, mint a szüleimtől.

Ő is az ajtónak dőlt, két lába közé húzott, majd halkan dúdolászva a hajamat kezdte birizgálni, amit amúgy utálok, de tőle…más volt. Nyugtató és gyengéd volt, pontosan tudta, mit érzek. Ami totál para volt, de egyben hatalmas szerencse is.

Percekig ülhettünk a padlón, mire némiképpen megnyugodtam. Szükségem volt erre az ölelésre és dúdolásra, sokkal előbb megnyugodtam, mint szoktam. Teljesen férfias reakció leülni és sírni egy idegen ölében. Már meg sem lepődök magamon. Van egy olyan érzésem, hogy ennél még furcsább dolgok is történnek majd velem.

− Na? Megnyugodtál? – kérdezte szinte suttogva, még mindig a tincseimmel játszadozva. – Elképesztően puha hajad van.

− Öh, köszi? – kérdeztem magam elé bámulva. Olyan jó volt hozzá bújni, hogy nem akartam elrontani a pillanatot. De egy kopogás mindent tönkretett. Louis ijedtében a szekrényem árnyékába szökkent, engem pedig húsz kilométerperórás sebességgel arcon csapott az ajtó, pont azt az oldalt, ahol megvágtam magam. Max dugta be a fejét.

− Bocs’ka – mondta rágózva. Aztán hirtelen összevonta a szemöldökét. – Te sírtál?

− Nem – mondtam határozottan. Nem igazán hittem el még én magam sem, nemhogy az öcsém, mindenesetre nem kérdezett rá.

− Hát jó – morogta. – Van…izé…

− Izé? – kérdeztem felnézve rá.

− Krémed…

− Milyen krémem?

− Hát…öhm…herpeszre…

Felnevettem.

− Herpeszt kaptál attól a csajtól, akit megdöngettél? – kérdeztem fuldokolva a nevetéstől. Nem volt olyan vicces maga a helyzet, de amilyen arcot vágott hozzá az öcsém, na az kifejezetten szórakoztató volt. Sajnos nem volt ilyen krémem, de ezt nem állt szándékomban még közölni. – Ki volt az a csaj?

− Kivel csókolóztál? – vágott vissza rögtön karba font kezekkel.

− Én kérdeztem előbb!

− Én meg később! – kiáltott vissza. Felhúztam az orrom, nem is lesz olyan könnyű, mint gondoltam.

− Ha nem mondod el, nem kapsz krémet.

− Akkor cseszd meg a krémed! Úgyis szűz vagy! – ordított rám, majd becsapta maga mögött az ajtót. Nagyot sóhajtva fejeltem egyet az ajtóba. Ma ilyen elcseszett napom van? Úgy tűnik… Először megvágom magam, aztán apuval veszek össze – igazából a veszekedés egyoldalú volt, mindegy –, most Maxszel. Csak Louis-t ne haragítsam magamra!

Hirtelen felpattantam.

− Louis, itt vagy még? – kérdeztem halkan, mert nem voltam benne biztos, hogy az öcsém el is ment az ajtó elől. Lehet, azt várta, utánamenjek. De nem fogok, valamit valamiért.

− Itt – mondta, majd előlépett a szekrényem árnyékából. Oldalra biccentett fejjel mért végig, majd zsebre vágta a kezeit. Még mindig mezítláb volt, ami ilyen hidegben kész öngyilkosság. Rajtam bundás zokni és benti mamusz volt, a tetején pandamacival. Ez is férfias, mint a legtöbb cuccom. – Miért olyan nagy titok, kivel csókolóztál?

− Mert senki sem tudja, hogy… − felsóhajtottam. – Figyelj, ezt nehezebb kimondani, mint gondoltam, szóval…

− Meleg vagy – vont vállat. – Én meg biszex, üdv a klubban. – A falnak dőlt, majd keresztbe tette a lábait. – Én egy olyan korban születtem, ahol ezt elítélték, rosszabb volt, mint a boszorkányság. Börtönbe zártak, majd megöltek mindenféle jelzés nélkül, a családod pedig csak várta a levelet, ami sosem érkezett meg. Nem nyilvánítottak részvétet, nem küldtek pénzt, nem küldték haza a véres ruhádat, az ékszereid, a hajad egy tincsét, semmit. Hagyták, hogy elfeledjenek. Te jobb helyzetben vagy, nem ölnek meg a másságodért – mondta végig a szemeimbe nézve, én pedig elkezdtem szégyellni magam, amiért sosem mondtam el a szüleimnek, sem Maxnek az igazat. – Persze, volt egy kor, a kilencszázas évek eleje, aztán később a hatvanas és hetvenes évek, mikor az volt a menő, ha több emberrel csináltad. Hirtelen mindenki megismerte a HIV vírust és úgy gondolták, másnak lenni rossz és veszélyes. Mikor mindenki önmaga volt, mindenki azt tette, amit szeretett, őrültnek lettek nyilvánítva. Ma ez megszokott.

− Azt ne mondd, hogy hippi voltál!

− Én nem, de végig kellett néznem, ahogy tönkre teszik magukat. Azt hitték újat alkotnak, pedig nem. Minden kornak megvolt a maga hippi közössége – sóhajtotta. – Eltértem a tárgytól. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem szégyen szeretni. Merj szeretni. Ha férfit szeretsz, hát szeress férfit! És akkor mi van? Nem hal ki az emberiség plusz egy melegpártól. – Mosolya olyan gyengéd volt, hogy érőt adott. Le akartam menni és apám orra alá dörgölni, hogy ,,Figyi apu, buzi vagyok, ez van!”, de tudtam, nem jó ötlet. Louis nem ismeri az apám, nem tudja, hogy fogadná, én viszont sejtem.

− Köszönöm – szóltam halkan. Azt nem tudtam, mit köszönök. Az őszinteségét? A bátorítást? Fogalmam sem volt, de jól esett minden szava, még ha kicsit durvább is volt a mondanivalója. Sosem gondoltam bele, nekem mennyivel könnyebb a régiekhez képest. Ma, ha kiállsz az utca közepére, és elkiáltod magad, hogy ,,Meleg vagyok!” két dolog történik, 1.) Megjelenik körülötted egy csomó meleg pasi, 2.) Néhányan, akik az utcán lófrálnak megvetően néznek rád, majd ott is hagynak egy szemforgatás kíséretében, hogy ,,Szegény anyja”. De régen? Mennyivel…másabb lehetett. Durvább. Akkor még nőre sem nézhettél úgy, mint most. Voltak disznóságok, de…mintha most könnyebbnek tűnne. De sajnos nem az. Egy lenéző pillantás a családodtól olyan, mintha ezer kést hajítottak volna a mellkasodba és mind a szívedbe trafált volna.

­− Ne köszönd, mert úgysem mondod el – sóhajtotta. – Mondom ezt én, akinél már száz éve nem egyértelmű semmi.

− Ez azért kicsit kellemetlenebb, már bocsi.

− Nem haragszom – mondta mosolyogva. Olyan…szomorkás mosoly volt, az előbbi perverz mosolyhoz képest, amivel az arcán az ablakomban ült, idegen volt. Mintha nem is ugyanazt az embert látnám. – Igazad van. Száz év alatt nem tudtam eldönteni ki is vagyok. Talán egyszerre vagyok valaki és senki, nem tudom – vont vállat egy hümmögés kíséretében. – De vajon melyik a jobb, Matt? Valakinek lenni? Vagy senkinek maradni? Melyik az igazi?

Valószínűleg egyik sem. De ezt nem mertem hangosan kimondani. Sosem éreztem senkit sem olyan valódinak, mint őt, így nem is mertem erre a kérdésre választ adni. Melyik a jobb, de minél? Senki sem egyforma, a valaki is senki és a senki is valaki, nem? Olyan, minta Louis két részre szakadt volna előttem; az egyik része egy bölcs, tanult és sokat megélt öregember volt, a másik része egy butácska, fiatal kisfiú, aki nem tudta, mit kezdjen az életével. Az egyik fele mindenre ésszerű választ adott, a másik még csak a kérdést sem értette.

− Mennem kell – mondta végül pár perc, kellemetlen csend után. – Majd…látlak.

− Miért? – kérdeztem hirtelen, mielőtt még hátat fordított volna nekem és eltűnt volna az árnyékban. Értetlenül nézett rám, szemei kíváncsiságtól csillogtak.

− Mit miért?

− Gondolkozz el rajta, ez egy tág kérdés. Próbálj meg mindenre választ adni a következő alkalommal.

− Rendben – mondta vigyorogva. Ezzel végig a szemembe nézve az árnyékba hátrált és pár pillanat alatt el is suhant. Eltűnt. Nem volt ott. Kíváncsi voltam, vajon milyen lehet egy ilyen utazás? Gyors? Lassú? Olyan, mint egy alagút? Egyszer talán ezt is sikerült kiderítenem.

———

Louis szörnyű űrt hagyott bennem. Nem tudtam mit kezdeni magammal, csak feküdtem az ágyon és lestem a plafont. Bár csábított az édes álom is, valahogy mégsem sikerült elaludnom. Egyre csak Louis-n gondolkodtam, inkább azon, mit gondol magáról. Egy olyan viszonylag egyszerű témáról feljött egy sokkal sötétebb és nehezebb téma. Milyen volt régen. Ő megtapasztalta, én már hála Isten sosem fogom. De vajon a mostani világ mennyivel jobb, a réginél? Változott egyáltalán vagy ez csak látszólagos? Nem jutottunk semerre? Nehéz kérdések, de talán, amit tőlem kapott, még nehezebb. Miért? Ebbe mindent beleértettem; miért foglalkozik velem, miért most jöttem rá minderre, miért most bukkant fel, miért rossz és miért jó ez a sok világ, miért van ez az egész, miért vagyok különlegesebb, mint a többi ember, miért vagyok Látó?

Ha nem lett volna elég bajom az új világgal, ami elém tárult, ott volt a régi, unalmas világom, amiben megmondták nekem, mit csináljak. A haverjaim azt mondják, költözzek el, éljek egyedül, járjak egyedül egyetemre. Ezzel nem lenne akkora baj – bár a mosógépet nem tudom elindítani, tehát tiszta ruhám nem igen volna –, ha éppen lenne valami végzettségem, amivel eleget keresek az egyetemre. Minden haverom úgy tudja, állami támogatással jutottam be az egyetemre, tehát a taníttatás ingyenes. Hát nem. Felvettek volna úgy is, de apámnak az nem volt jó, nem elég precíz, fizessünk félévente százezreket! Na az már tanít is valamit! Annyit sosem keresnék… Ráadásul egyedül nem tanácsos egyetemistaként élni. Hogy a francba fizetnék egyedül annyi rezsit?

Felültem az ágyban. Nem lesz ez így jó, legalább az egyik problémát meg kéne oldani. Egyik sem könnyű, de talán az egyetemes cucc könnyebb, mint az új világ, ami elém tárult. Csak egy ember van, akivel úgy beszélhetek apuról, mintha nem is az apám lenne, hanem csak egy uralkodó, aki ide-oda rángat minket.

Gyorsan a telefonomért nyúltam és megnéztem az időt, még csak tizenegy óra, tehát fel kell lennie. Kipattantam az ágyból, magamra kaptam egy köntöst és a pandás mamuszom, és már rohantam is ki az ajtón. Olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam. Apu tuti alszik, Max…nos azt csinálja, amit a legtöbb korabeli fiú, de inkább nem is gondolok rá. Ilyenkor nem tanácsos benyitni hozzá, amúgy is duzzog. Legalábbis ezt hittem, amíg el nem mentem a szobája előtt. Az ajtója nyitva volt, a villany le volt kapcsolva, az öcsém pedig az ablakban gubbasztott, nekem háttal. A vállai gyengéden rázkódtak, karjával térdeit ölelgette. Sírt volna?

Beljebb léptem, majd megkopogtattam az ajtókeretet, mire megpördült.

− Bejöhetek, prücsök? – kérdeztem felmosollyal az arcomon. Szerettem, ha szenved, de az utáltam, mikor sír. Márpedig a szemei könnyektől duzzadtak, az arca pedig szintén attól nedves. Megremegett a szája széle, majd szemét törölgetve bólintott. – Mi történt? Te is hisztis vagy ma?

− Miért, te is az vagy? – kérdezte az ablaknak dőlve, vállat vontam, majd felmásztam mellé az ablakpárkányra. Ha én is felhúztam a térdem, pont elfértünk, de mi nem szerettünk elférni. A bal térdem felhúztam, a jobbat kinyújtottam, ő is így tett. Elengedte a térdeit, és úgy ült, ahogy szoktunk.

Mikor kicsik voltunk állandóan az ablakban ültünk, mikor nagyobbak lettünk, én olyan tizennégy, ő pedig tíz éves, akkor már a tetőre is kimertünk mászni, az ablakunk alatt nem olyan meredek. Pont ki tudtunk ülni, ha jobb kedvünk volt, egészen a kéményig másztunk. Olyankor mindkettőnk jobb kedvre derült, bohóckodhattunk és elfelejthettük apánkat. Nem arról van szó, hogy nem szerettük – mert szerettük – de…más volt. Nem volt olyan gyengéd, mint a legtöbb apa. Talán félt, nem leszünk elég jók az élethez. Sosem tárgyaltuk ezt ki Maxszel, olyankor csak hárman voltunk; én, ő és a tető.

− Összevesztél apával, igaz? – kérdezte hideg lábfejét a köntösömbe dugva, mire rögtön a lábáért nyúltam és a saját tenyeremmel kezdtem el melengetni.

− Egyoldalú veszekedés volt, mint mindig – feleltem a lábát nézegetve. Sebes volt. Egészpontosan varas. – Mit csináltál a lábaddal?

− Fennakadtam a kerítésen…

− Már megint? – kérdeztem halkan, mert az ajtót nyitva hagytam. – Max… Nem szeretek neked parancsolni, de…nem lesz így jó neked. És nem azért, mert összevérezed a kerítést.

Szaggatottan felsóhajtott, majd ismét az ablak felé fordult. Kint sötét volt, csak a hónak nevezett latyak világított a távoli lámpafényektől, bár azok sem mind égtek az utcánkban.

− Tudom, Matt, de… Úgy érzem máshogy nem érvényesülök.

− Akkor eleve egy rossz baráti kört fogtál ki magadnak – mondtam megcserélve a két lábát, hogy most azt masszírozhassam, amit eddig felhúzva tartott. – Talán ideje lenne szortírozni.

− Lehet – sóhajtotta, majd könnyes szemeivel rám nézett. – Matt, nem tudok egyedül leszokni. Segítened kell! Anyáék nem tudhatják meg! Apa elevenen megnyúz, anya pedig végtelenül csalódott lesz! Segíts nekem, bátyus! – sírta alig hallhatóan és érthetően. A szívem görcsbe rándult, az eszem és a lelkem egymás ellen ordítoztak. Az eszem azt mondta, szóljak a szüleinknek, a lelkem azt, segítsek neki. Annyi választás áll előttem!

− Rendben, nem köplek be…

− Köszönöm!

− …de akkor azt kell tenned, amit mondok! Nincs hiszti, nincs duzzogás, nincs őrjöngés! Ha nekem támadsz, beadatlak, világos? – kérdeztem, mire bólintott. Na, most szedd elő orvosi éned, nagyfiú! – És most mondd el, miért sírsz. Mert biztosan nem ezért.

− Tényleg nem – mondta szemét törölgetve. – Nem érdekel már, kivel csókolóztál, de én elmondom, kivel feküdtem le.

− Hát, rendben. Ha is fairnek érzed.

− Ismered…Flora-t? Akiről azt pletykálták, hogy ő és a diri…szóval érted – kezdett bele, bólintottam. Nem volt rossz lány, csak végtelenül nagy R betűs emberke. Tényleg együtt volt az igazgatóval, de ezt nem szándékoztam senkinek sem elmondani, hogy véletlenül hallottam, ahogy az irodában…csinálják. Nem tudtam elképzelni, hogy nem hallja senki? – Van egy húga az apjától, tehát féltestvérek.

− Zoe?

− Igen, ő.

− De hát egy jó csaj! – mondtam lábát veregetve. Nem volt sem ribanc, sem hülye, egész rendes volt. Bár nem a mi sulinkba járt, de ismertem Flora-ról – osztálytársam volt. Sokkal jobb volt, mint a nővére, ráadásul gyönyörűszép – ezt még melegként is be kell vallanom – hosszú, vörös haja volt, kék szemei és szeplős, kerek arca. A bőre hófehér, az ajkai meggypirosak. Meseszép lány. – Vele voltál először?

− Igen…

− És mi a baj? Nem ment olyan jól? – kérdeztem.

− Matt…

− Nincs abban semmi, első volt.

− Matt.

− Majd lesz jobb is, majd belejössz, ne törj össze.

− Matt! – szólt kicsit erősebben. Csöndben maradtam. – Nem ez a gond.

− Hát akkor?

− Ma reggel hívott, hogy…

− Felcsináltad?! – kérdeztem rögtön a legrosszabbra gondolva. Belémrúgott.

− Nem! Végighallgatnál? – Felsóhajtott. – A csaj HIV pozitív.

Lerdermedtem, hirtelen még a rúgását sem éreztem. Először elöntött a pánik és rohanni akartam anyáékhoz, hogy vigyük orvoshoz a gyereket. Meg akartam ölni az a ribancot, akivel lefeküdt a szerencsétlen. Aztán elkezdtem logikusan gondolkodni, előbújt orvosi énem.

− Használtál, igaz? – kérdeztem olyan higgadtan, amennyire ilyen helyzetben higgadt lehet az ember.

− Mit?

− Cuccot. Érted, gumit.

− Persze, hogy használtam, Matt! – Mintha itt leesett volna neki, miért kérdezem, elmosolyodott. – Van esélyem!

− Van, elég nagy – sóhajtottam megkönnyebbülten, bár még így is volt egy kis kételyem. Próbáltam pozitív maradni és lelket önteni szegénybe. – De, hétfőn suli után elmegyek érted a sulihoz, beszélek az egyik professzorommal, aki megcsinálja a tesztet és erről nem fog tudni senki. Oké?

− Becsszó? – kérdezte kisujját felemelve. Elmosolyodtam, majd összefűztem az én ujjammal, majd jó erősen megrántottam.

− Becsszó! – kacsintottam. – Ha nem haragszol, most…én is kiönteném a lelkem a házisárkányunknak.

− Mit akart tőled apu? – kérdezte ismét felhúzva a térdeit, hogy én le tudjak jönni az ablakból. Miután leugrottam, magpaskoltam a lábát, majd felsóhajtottam.

− Sajnos ezt veled nem tudom megbeszélni.

− Valami orvosi cucc?

− Nem, az életem – feleltem. – Tartsd be az ígéreted és majd beszélünk! – mondtam, majd ott is hagytam. Már éppen kiléptem volna, mikor eszembe jutott valami és megfordultam a küszöbön. Az ajtókeretet fogva visszahajoltam a sötétségbe, hogy lássa az arcom. – Amúgy Nico-nak hívják.

Értetlen arccal nézett felém, még az ajtóból is láttam, ahogy a pupillája szinte elnyeli szeme színét, annyira kitágul. Tehát leesett neki. Meg sem vártam, hogy hebegni tudjon, kiléptem, majd becsuktam az ajtót. Sóhajtottam egy utolsót és leindultam anyához.

———

Igazam volt, anyu még a konyhában ügyeskedett, papírokat rendezgetett, számlákat számolt át és a többi érdekes dolog, amit mi, férfiak sosem tudnánk ilyen higgadtan csinálni. Ő mégis ott ült a pultnál belefeledkezve a munkába, hallottam, ahogy a halk zenére dobbant a lábával, néha dúdol. Olyan fáradt volt, de mégis gyönyörű. Az én, egyetlen, igaz édesanyám, aki jó ideje tudta a titkom, mégis ezzel együtt szeretett.

Nem vett észre, így volt időm figyelni, ahogy dolgozik. Ilyenkor legszívesebben odamentem volna, lecsuktam volna a laptopját és ráparancsoltam volna, hogy menjen aludni, de jól tudtam, ha ma nem csinálja meg az adagját, másnapra még több lesz.

− Sok van még? – kérdeztem, mire megugrott a széken és a szívéhez kapta a kezét.

− Matthew! – sóhajtotta kicsit dühösen nézve rám. Mosolyogva a konyhába sétálta és leültem vele szemben a pulthoz. Mindig ilyen kis ijedős volt, szerettük rémisztgetni Maxszel, ő pedig utált megijedni. – Holnap suli, miért nem alszol?

− Beszélnünk kell… − sóhajtottam. Rögtön visszanyerte komolyságát, de szemeiben aggodalom csillant. Tudta, hogy csak úgy nem jönnék le este tizenegykor beszélgetni, ha nem lenne komoly. – Két dologról; az egyik, hogyan mondjam el apának, a másik meg az, hogy nem akarom ezt az állást, de apu azt mondta, akkor…

− Nem fizeti az egyetemet – bólintott magának. ­– Tudom, mondta. Nem értek vele egyet, de nem szállhatok szembe vele. Tudod jól, hogy részben igaza van.

− Attól még nem akarok boncmester lenni – mondtam kicsit idegesebben, mint szerettem volna. Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy lenyugodjam. – Beszéljünk akkor a másik dologról, ez úgyis egyértelmű.

− Nos, igen – mondta hátradőlve. – Apád külön állatfaj, de meg lehet szokni, nem igaz? Mindenesetre azt tanácsolom, ne most mondd el neki. A munkát fogadd el, legalább pár alkalomra, hogy lássa, mennyire rühelled az egészet. Aztán lehet, megenyhül. – Olyan lágyan mosolygott, hogy egy pillanatra el is hittem, hogy ilyen egyszerű dolgom van. De valójában nem volt, nem akartam állandóan megfelelni, de kénytelen voltam.

− Lehet – dünnyögtem. – Mire megyek vele? Mikor jön el az az idő, mikor a saját lábamon állok majd?

Erre anyu édesen felsóhajtott, mintha már várta volna, mikor teszem fel a szokványos kérdésem.

− Mikor elfogadod, hogy szereted, ha uralkodnak feletted.

− Nem tudom feltűnt-e az elmúlt huszonkét évben, de utáltam, mikor megmondtátok, mit csináljak.

− Mégis halhatsz ránk minden alkalommal – somolygott. – Matt, neked egy olyan férfire van szükséged, aki felülkerekedik rajtad, mégsem ural. Ellát tanácsokkal, de nem oldja meg a problémáid. Neked olyanra van szükséged, aki átölel minden egyes hisztidnél – mondta kuncogva, mire csak szemet forgattam.

− Nem is vagyok hisztis.

− Mit csináltál az arcoddal? – kérdezte hirtelen szemét végigfuttatva az arcomon. Felsóhajtottam. Anyu átnyúlt a pult felett, majd elkezdte óvatosan lehúzni a két ragtapaszt, ami annyira hozzáragadt a bőrömhöz, hogy húzta azt a kevés, megmaradt szőrszálamat is. Mikor leszedte elfordította a fejem, hogy jobban megnézze. – Dr. Thomson Jr. ismét remek munkát végzett – mondta arcomat simogatva.

− Megvágtam magam borotválkozás közben. Amúgy – sóhajtottam tenyerének dörgölőzve, amit mosolyogva fogadott. Olyan voltam, mint egy kiscica; imádtam, mikor anyu simogatja az arcom. Olyan puha és olyan gyengéd volt velünk mindig. Nem úgy, mint apu. Már a puszta hangja felér egy gépfegyver hangjával.

− Nagyon ügyes vagy, kisfiam – mondta gúnyolódva. – Ezt is apádtól örökölted.

− Hogy nem tudom borotválkozni?

− Hogy ügyetlen vagy.

− Legalább ebben hasonlítunk… − dünnyögtem, mire elhúzta a kezét és gondterhelten felsóhajtott.

− Ha harminc évvel ezelőtt ismerted volna apádat, akkor most tudnád, hogy nem csak hasonlítotok, hanem ugyanolyanok vagytok. Apád olyan volt, mint te, Matthew. Érzékeny lelkű, imádnivaló és önzetlen, ugyanolyan szeretetre volt képes, mint te. Csak hát az idő…megtörte. Sok mindent kellett feláldoznia azért, hogy megszülethess.

Ezt nem értettem, ugyanakkor éreztem, nem is kell erre rákérdeznem. Éppen elég érdekes dologban volt részem az elmúlt pár napban, hogy tudjam, mikor kell csöndben figyelni és megvárni mindennek a végét. Talán egyszer megtudom majd azt is, apánk miért van azon már huszonkét éve, hogy ahelyett, hogy könnyebbé tenné az életünket, inkább megnehezíti ilyen kivitelezhetetlen kérésekkel, mint ez a munka.

Úgy döntöttem, ráhagyom az egészet. Már nem akartam válaszokat. Nem akartam tudni a múltról, a múlt mindig olyan távolinak és sötétnek tűnik, úgy látszik nem csak Louis esetében.