I. Kirabolnak

Sziasztok!

Egyrészt: Üdv a blogon, sok szeretettel köszöntelek titeket! Másrészt: Ez a sztori jó ideje itt bujkált már az agytekervényeimben, és úgy érzem, megérett a szüretre, tehát két-három hetente hozok részeket. Nem olyan hosszúak, maximum 10 oldalasak, ez most kezdetnek 6. Már kész van pár fejezet, de igyekszem gyarapítani! 

Szóval... Remélem tetszik nektek!

Kellemes olvasást! 

Puszi: Lexa

A gyengék mindig

 hátráltatnak.

H

étköznap reggel elmenni orvoshoz felér egy katonai kiképzéssel. Futsz, mászol, kapaszkodsz, próbálsz nem elájulni, aztán félholtan megint hazautazol. Reggel negyed kilenckor buszozni egyenlő a pokollal. Rengeteg iskolás gyerek, annak ellenére, hogy már tizenöt perce megy az első óra, rengeteg öreg néni, holott bőven van idejük, és persze rengeteg beteg kisgyerek. Erre van szüksége egy magamfajta idiótának, aki annyira örült annak a csöppnyi tavasznak, hogy rögtön nekiöltözött, és voila! Máris kaptam egy gyilkos náthát. Erre pedig rátesz egy lapáttal az, hogy férfi vagyok. Igen, kész kínszenvedés a férfinátha, ilyenkor minden hímnemű egyed az életéért küzd.

Az állapotomon pedig csak rontott a mellettem ülő anyuka és gyermeke, akik folyamatosan mellettem prüszköltek, sőt, a kislány direkt felém fordulva tüsszögött. Morogva húztam bazi nagy sálamat az arcomra, de ez sem igazán segített, mire leszálltam a buszról, már gyötört a láz. A kislány az anyjával – akik mellettem prüszköltek – nyelv nyújtva ment el mellettem, mintha csak tisztában lenne vele, mit okozott azzal, hogy ott tüsszögött mellettem. Én is kinyújtottam a nyelvem, mire önelégült képet vágva anyja után sietett. Persze! Kínozd azt is, aki nem vesz el! Vigyél sírba azzal, hogy még jobban megfertőzöl, pont erre van szükségem!

Nagyot nyögve indultam el a járdán annak reményében, hogy ennél rosszabb már nem lesz, és ha bár csak félig élve is, de akkor is hazajutok az orvostól.

Az idő kellemesnek bizonyult, bár én úgy felöltöztem, mintha minimum az Északi sarkra készülnék. Bolondos idő… Reggelről fagy volt, aztán mire beértem a busszal már egész langyosra melegedett a levegő. Ettől függetlenül minden ép eszű ember meleg kabátban, bakancsban vagy csizmában járt-kelt, csak az idióta kispicsák – ahogy az öcsém nevezi őket – járkáltak sportcipőben, pólóban és vékonykabátban, illetve tépett farmerban. Sosem értettem mire jó ez, főként a lányoknak, mert talán a fiúknak nincs olyan nagy vesztenivalójuk. Nos, mivel orvosnak tanulok – egész pontosan sebész szeretnék majd lenni –, így nagyon jól tudom, a lányokra milyen veszély fenyeget télen. Például az ilyen vékonytalpú cipőkben felfázhatnak, a felfázás gyulladást okozhat, a gyulladás akár a méhet is elérheti, és bumm. Megtörtént a baj, és csak egy cipőn múlott az egész. De tüdőgyulladás sem a legkellemesebb dolog, és ez már a fiúkat is fenyegeti.

Hirtelen arra eszméltem, hogy a szűk utcán egyedül csatangolok. Egy pillanatra megálltam, hogy a hátam mögé nézzek, de csodák csodájára nem volt senki mögöttem, ám valami torokhangú morgás futott végig a mellettem lévő sikátorból. A szívem a torkomban dobogott. Nyugi, Matt! Csak egy kutya. Vagy farkas. Vagy medve. Vagy oroszlán. Nem mintha az utóbbi három előfordulna errefelé, de nem zárok ki semmit. Sietősre vettem a tempót, hogy minél előbb otthagyjam azt a kutyafarkasmedveoroszlánizét és biztonságban legyek. Mikor úgy éreztem kellő távolságban vagyok a sikátortól lelassítottam és szusszantam egyet. Kár volt. Kezeket éreztem a kabátzsebemnél, ott, ahol a pénztárcám és a telefonom pihent. Sikkantva, de ösztönből, teljes erőmből a mögöttem lévőnek vágtam az öklöm. A meglepettségtől és a hirtelen jött ütés okozta fájdalomtól felnyögött, majd ahogy hallottam a térdére esett.  Gyorsan megpördültem, majd szembenéztem a tolvajommal. Egy feketés-szőkés hajú fiú térdelt előttem az ágyékát szorongatva, közben spanyolul szitkozódott. A pénztárcám és a mobilom előtte hevert, óvatosan leguggoltam, majd érte nyúltam. Ekkor felemelte a fejét és a szemeimbe nézett. Veséig látó szürkés-kék szemei a múltamig nyúltak vissza. Nem hazudok! Azokban a szürke szemekben láttam, ahogy megszületek, majd felnövök, jó és rossz emlékeimet. Aztán a szeme hirtelen ködös lett, és nem az emlékeimet láttam bennük, hanem magamat. A mostani énemet, azt a szerencsétlen, náthás idiótát, aki egy nyökögő tolvaj szemeit lesegeti.

− Szép ütés volt, hercegnő – dünnyögte szemeimbe nézve. Sértődötten kevertem le neki egy pofont a pénztárcámmal, felordított. – Meg is ölsz?

− Fiú vagyok! – mondtam sálamat átvetve vállamon. – Ha nem tűnt volna fel esetleg a pénztárcámról! – mutattam neki férfias, bőr pénztárcámat, mire szemet forgatott, és feltérdelt. Így már körülbelül az alakját is láttam. Magasnak tűnt – még így ültében is – nyúlánk törzse volt, az izmok dagadtak fölsője alatt, de egy valami feltűnt: nem mozgott a mellkasa. – Te nem lélegzel!

− Nahát! Nem mondod? – kérdezte annyi szarkazmust belecsempészve a hangjába, hogy majdnem én szégyelltem el magam, amiért ezt megemlítettem.

− Ezek szerint ez nálad természetes jelenség. Nálunk az egyetemen az ilyen embereket hullának nevezik.

− Nagyon humoros kedvedben vagy – állapította meg. – Nem gondoltam volna, hogy egy pasit így fel tud dobni a nátha.

Keresztbe fontam a karjaim – közben kezemben volt a mobilom és a tárcám is. Én is feltérdeltem, alig fél méter volt közöttünk, és amúgy simán megölhetett volna, de nem elég hogy hagytam, hogy sértegessen, még leálltam vele beszélgetni.

− Szóval feltűnt, hogy fiú vagyok? – kérdeztem mérgesen, mire fájdalmasan felnyögött és elvette a kezét az ágyékától, majd homlokon csapta magát.

− Te jó ég! Egy idiótát akartam kirabolni! – sóhajtott fel, miközben az ég felé pillantott.

− Remélem, nem tervezel szexuális kapcsolatot létesíteni senkivel a héten – jegyeztem meg mogorván, mire csak egy ,,Ch!”-t kaptam, majd fel is pattant.

− Oh, Luciferre! Most hogyan alapítsak családot? – Úgy sóhajtozott, hogy egy pillanatra elhittem, hogy valóban szándékában állt teherbe ejteni valakit a héten. De aztán megvetően legyintett, kábé olyan volt, mint mikor anyu leinti az öcsémet, hogy már megint baromságot mondott. – Halandók. – Ezzel sarkon fordult, és bár kicsit furán menve, de elég gyorsan otthagyott. Én meg csak térdeltem a vizes betonon, mint valami szerencsétlen, és idétlen képet vágva bámultam az idegen után. Aztán hirtelen megszólalt a vészjelzőm. Gyorsan előkaptam a tárcám, majd szétnyitottam és belenéztem: alig maradt benne pénz.

− Hé! Hiányzik száz dolcsi! – kiáltottam utána, de hiába. Már régen messze járt, alig egy pontot láttam belőle.

Úgy gondoltam, ezután már nem lehet rosszabb. Oh, dehogynem! A rendelőbe érve már alig álltam a láztól, a szemeim könnyeztek a náthától feldagadt arcomtól, fáztam, de kivert a víz. Egész testemben remegtem, és szinte biztos voltam benne, hogy a gyógyszereimre sem maradt elég pénzem. Még szerencse, hogy van buszbérletem, amivel haza tudok utazni, különben be kéne mennem anyához, de így is be kell, mert nem maradt nálam semmi pénz.

Ezen kívül a rendelő tele volt öregekkel. Vagy húszan voltak előttem. Az ajtókeretben állva felnyögtem, majd a fának vágtam a homlokom. Minden öreg felém fordította a fejét, majd megvető pillantással elmorogtak egy ,,Ah, fiatalok!”-at. Legszívesebben hozzávágtam volna mindegyik aszalt szilvához egy sáros bakancsot. Bár engem édesanyám mindig arra tanított, hogy legyen illedelmes az öregekkel – gyerekként az is voltam, amíg a fahasításért kaptam sütit vagy aprópénzt –, de sokszor a sírba tesznek a sok nyekergésükkel. Értem én, öregek, betegek meg minden, de azért néha befoghatnák. Én sem megyek oda senkihez, hogy: ,,Kettes lett a szigorlatom, pedig hat napon keresztül csak tanultam, alig aludtam és ettem, anyám lassan papot hívott hozzám, de amúgy tök jól elfogadtam azt a kettes anatómiaszigorlatot!” Lesnének rám nagy szemekkel, hogy mi bajom van és melyik intézetből szabadultam. És még akkor a nyanyák is beoltanak, hogy: ,,Ilyen az élet! Néha nehéz!” Ja, bocs. Nem tudtam, hogy magának is kettes szigorlata van anatómiából.

Hely nem volt egy szabad sem, szóval az egyik nagyobb virág tartójának szélére csüccsentem le, majd a falnak támasztottam a fejem. Alig, hogy lehunytam a szemem, mondván addig sem könnyezik, kilépett az orvos, majd felém fordult. Rám mosolygott és már ott is termett előttem, hogy ismét molesztáljon úgy, mint a múltkor. Bírtam az orvost, ami azt illeti apum egyik barátja és az én keresztapám, Victor. Kicsit perverz és rengeteg zavarba ejtő kérdést tesz fel nekem minden egyes alkalommal. A kedvencem az volt, mikor megkérdezte segítséggel vagy segítség nélkül áll fel? Az érdekes kérdéstől félrenyeltem, és inkább nem is feleltem semmit.

− Matthew! – szólított meg mély, kedves, de annál csábosabb hangján. Emlékszem, egyszer összevesztem apámmal, hogy ez a pasi hét szent, hogy hajt rám. De apám csak leintett. Hát… Nem is tudom. – Apád hívott, hogy alig vagy magadnál. Gyere, megmérem a lázad, még mielőtt összeesel! – kacsintott egyet, majd végigmért. Elhúzta a száját. – Valóban szörnyen festesz.

− Igen, sejtettem – morogtam orrom alatt, majd felkeltem arról a cserép vagy virágtartó akármiről. Már beléptem volna az ajtón, mikor az egyik öreg néni elkapta a kabátom ujját és erőteljesen odébb rántott. Döbbenten néztem le az anyókára, aki még a mellkasomig sem ért. Görbe hátú volt és igazi pszichopata kinézete volt, a haja az égnek állt, szája cserepes volt, a kezei görcsösek és undorítóan ráncosak, szinte már természetellenes volt.

− Fiatalember, én jövök előbb! – mondta mély, rekedtes hangján. Már ez is rémisztő volt, de mikor a szemeibe néztem. Hasonlóan ködös tekintete volt, mint annak a srácnak, aki kirabolt. Mintha vakok lennének: a pupillájuk nem színfekete, inkább csak nagyon sötét szürke, az íriszük pedig szó szerint  felhős. Kicsi felhőcskék úsztak a szemeiben. Ijedten léptem volna hátra, de hegyes körmeit a karomba vájta. Felszisszentem.

− Hölgyem… − nyökögtem, mire az asszony elmosolyodott és kivillantak az átlagosnál hegyesebb fogai. Meglepő módon mind megvolt neki, de lehet, csak egy protkó. Csak egy protkó…

− Mrs. Watson! – szólt barátságosan keresztapám, de szemei dühtől csillogtak. Az asszony elengedett és újra felvette édes arcát, majd az orvosra mosolygott, de az nem viszonozta a gesztust. – A fiatalember alig áll a láztól. Előrevettem – közölte, majd be is rántott a rendelőből. Bent csak asszisztens foglalt helyet, aki történetesen az orvos neje, azaz a keresztanyám volt. Mosolyogva intettem neki, mire az asszony is mosolyogva intett, aztán elmerült a számítógép adataiban.

Éppen megkérdeztem volna, ki volt ez a banya és miért ilyen rémisztő a szeme, mikor a keresztapám szinte lerángatta szólam a kabátot, a pulcsimat, majd feljebb tolta a pólóm ujját, hogy megnézhesse a felkarom. Öt vérző sem éktelenkedett ott, ahol az asszony megmarkolt, körülötte fekete volt a karom, mintha véraláfutásos lenne. Eltátottam a szám.

− Tudtam, hogy ez a banya előbb vagy utóbb megszállja – sóhajtotta elkeseredve keresztapám. – Kár érte, kedves asszony volt.

− Mrs. Watsonra gondolsz, Victor drágám? – kapcsolódott be keresztanyám is, aki éppen akkor fordult el a géptől. – Szervusz, Matt!

− Szia, Mendy! – köszöntem halkan. A sebem lekötötte a figyelmemet. Olyan…hihetetlen volt, még csak nem is fájt. Abban a pillanatban igen, mikor megszorított, de nem vettem észre, hogy a kabátomat is átlyukasztotta.

− Igen, rá – felelte Victor, majd elfordult tőlem és az asztalán kezdett kutakodni, azon az asztalon, ahol a kötszerek, kenőcsök és gyógyszerek voltak. Illetve injekciók. Hatalmas tűvel. Hosszú és hatalmas tűvel.

− Jaj, Vic! Egyértelmű volt, hogy amint az asszony kileheli a lelkét, ő megszállja – legyintett egyet, én pedig csak lestem mindkettőre, mint valami idióta. Megszállni? Mi a franc bajuk van ezeknek? – Oh, még nem mesélt róluk apád – állapította meg Mendy, amint meglátta értetlen arcomat. Róluk…

− Persze, hogy nem! – csattant fel Victor. Aztán egy doboz lázcsillapítóval megfordult, majd a kezembe nyomta. – Eddig úgy tűnt, nem veszik észre. Különben is, ismered Christiant. Mindig is féltette a gyerekeit. Nem hiába akarta olyan nehezen bevállalni Maxet. – A kezembe nyomta a lázcsillapítót, majd kerített nekem egy üveg ásványvizet. – Ezt vedd be! Mindjárt felírom a többit is.

− Öh, Victor! Ne haragudj, de…kikről nem mesélt apám? – kérdeztem. Tökre szerencsétlennek éreztem magam, ugyanis úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára, aki nem tudja a Pitagorasz-tételt. De aztán lágyultak a vonásai és lágyan elmosolyodott. Lágyan? Inkább perverzül. Amolyan ,,Megdughatlak?” képet vágott. Mint mindig.

− Ha nem mesélt róluk, nyilván okkal tette. A lényeg, hogy felejtsd el, amit ma láttál. El is fogod a méregnek köszönhetően – bökött fejével a karom felé. – Ezért feleslegesen is magyaráznám el, miről van szó. Mendy bekötözi a sebedet, addig kinézek a váróba.

Ezzel ott is hagyott minket és kisietett a szobából. Mendy nagyon sóhajtva felkelt a székből, majd a gyógyszerekkel teli asztalhoz ment, és leemelt róla egy üveg fertőtlenítőfolyadékot. Vattára csepegtetett belőle, majd karom felé nyúlt. Még hozzám sem ért, de már felszisszentem.

Bár én magam is orvosnak tanulok, sebésznek, de nem igazán tűröm a fájdalmat. A fájdalom küszöböm egyenlő a nullával. Emlékszem, mikor kicsi voltam, anyu elvitt fodrászhoz, én pedig kivertem a hisztit, hogy mennyire fáj a hajam, mikor vágják. Utólag visszagondolva rá, aranyos, de akkor förtelmes érzés volt.

Kitisztította a sebem, majd kötszerrel áttekerte párszor és rögzítette. Semmi extra, csak egy vékony kis kötés. Mosolyogva nézett fel rám – ugyanis alig a mellkasomig ért – majd megpaskolta az arcomat.

− Olyan magas lettél, Matt! Mintha nyújtottak volna!

Nos, igen. Száznyolcvan centi vagyok, ami amúgy átlag, csak senki sem ilyen magas a családban, még apu is alacsonyabb egy kicsit.

Victor visszatért, az arca érzelemmentes volt, ha jól tévedek, akkor olyankor vág ilyen arcot az ember, mikor az idegei pattanásig feszültek és majdhogynem megöl valakit. Ennek ellenére laza léptekkel megkerülte a feleségét és lehuppant az asztalhoz. Elővett egy papírt és írni kezdett rá, mikor végzett, a kezembe nyomta. Legalább öt különböző gyógyszer szerepelt rajta. Felsóhajtottam. Erre nincsen pénzem, csoda, ha kettőt ki tudok váltani belőle. Ennek ellenére az orvosra mosolyogtam és zsebre vágtam a papírt. A kabátomért nyúltam volna, mikor Victor megszólalt. Hangja idegesen csengett, de arca és szemei ugyanolyan nyugodtnak tűnt.

− Vidd az én kabátom! Mondd anyádnak, hogy vizes lett és én kölcsön adtam a sajátom.

Megszeppenve bólintottam, majd leemeltem a fogasról az ő kabátját, ami nagyban hasonlított az enyémhez: hosszú volt, gallérős és barna, szövetkabát. Amit amúgy ki nem állhattam, szerintem öregített, de hát anyu… Hiába vagyok huszonkét éves, még mindig anyám rángat el vásárolni. Egy csöppet sem ciki.

Amint kiléptem a szobából az agyam kikapcsolt. Ez alatt azt értem, hogy nem fogtam fel mit csinálok, merre megyek, egyáltalán hol vagyok. Egyszerűen kikapcsoltam. Hallottam, ahogy rám dudálnak, mikor átmentem az úton és majdnem elütöttek, de ez nem jutott el az agyamig. Tulajdonképpen nyugodtan meghalhattam volna, fel sem fogtam volna, mi folyik körülöttem. Érzékeltem, hogy fázik a lábam, de azt nem fogtam fel, hogy pocsolyába léptem és átázott a cipőm. Az egyetlen, ami eljutott az agyamig, az a nyanya okozta seb fájdalmas lüktetése volt. Ez hozott vissza jelenbe, és meglepődve konstatáltam, hogy anyu munkahelye előtt ácsorgok átázott cipőben és sajgó karral. Értetlenül pislogtam az épület felé, mintha az bármiről is tehetne.

Anyukám irodája a második szinten volt és mivel utáltam a liftet, így csakis kizárólag a lépcsőt használhattam, ami vagy száz lépcsőfokot jelent. Bár a lázam lejjebb ment, azért elég kutyául éreztem magam, szóval mire felértem a második emeletre már igen csak nyögdécseltem. De szerencsémre eljutottam a portáig, ahol anyukám titkárnője foglalt helyet – természetesen anyum egyik legjobb barátnőjéről beszélünk.

− Szia, Matty! – köszönt, ahogy meglátott. Körülbelül ötven éves volt, de úgy festette magát, mint azok a tinipicsák, akikkel nap, mint nap összefutok. Azt meg egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy megy a szőke hajhoz a koromfekete, vékony szemöldök. Oké, csúnyácska volt – legalábbis elég fura –, de nagyon kedves és szerethető asszony ő is és a lánya is, aki velem egyidős és hát…szóval szerelmes volt belém. Ami azt illeti, most is igen kihívóan viselkedik a közelemben, de nem tudok vele mit kezdeni. Engem nem érdekel, még csak nem is tetszik…

−Szia, Zara! – Akárhányszor kimondtam a nevét, mindig a márka jutott eszembe róla. Úgy sajnáltam ilyen névvel… Ebben csak az a ciki, hogy a lánya meg Mercedes. – Anyu bent van?

− Igen, de éppen vendége van.

− Tudod, hogy ez engem nem nagyon szokott érdekelni. Pláne, ha beteg vagyok.

Felnevetett. Ha jól emlékszem, sokszor képes voltam eljönni a suliból, ha éppen anyára volt szükségem. Simán kiszöktem és még csak nem is szégyelltem magam miatta.

− Menj csak be!

Mosolyogva nyitottam be, még csak nem is kopogtam. Igen, anyunak vendége volt, való igaz. Szerencsére semmilyen kellemetlen helyzetbe nem kerültem – nem mintha anyu megcsalná apát. A férfi ismerős volt, mármint tökre úgy nézett ki, mint az a srác, akivel reggel összefutottam, csak…idősebb volt. Hosszú szövet kabát volt rajta, a székben egyenesen ült, borostás állát megfeszítette. Negyven körüli, szőkés-feketés haja volt, ködös, kék szemei. Hátra hőköltem. Ugyanazok a felhőcskés szemek, mint a srácnál és a néninél. De az ő szemében sem láttam a múltamat, akármennyire is az enyémbe fúrta szemeit. Összehúzta a szemét, majd hümmögött egyet. Már éppen megkérdeztem volna, hogy rokona-e annak a srácnak, aki elcsórt tőlem száz dolcsit, mikor anyu felcsattant.

− Már ne is haragudj, Matthew, de éppen vendégem van!

− Látom – biccentett a férfinak, mire az is biccentett.

− Matthew Antonio Thomson! – kezdett bele anya. Felnyögtem.

− Ne használd a középső nevem! – nyekeregtem, akár egy kisgyerek. Utálom a középső nevem, ami ugye az Antonio. Az édesapám spanyol és ragaszkodott hozzá, hogy a nagyapám nevét kapjam meg – aki szegény meg sem ismerhetett engem. Az öcsém rosszabbul járt. Ő Maximiliam Rodrigo Thomson. Ő pedig a dédnagyapánkról kapta a nevét. Szegény gyerek… És Rigo-nak becézték az osztálytársai…

− Akkor máskor kopogj! – sóhajtotta, majd a férfi felé mutatott. – Bemutatom neked Isaac Lópezt! Új alkalmazott lesz a cégnél.

− Mondja, nincs magának egy húsz év körüli öccse vagy fia? – kérdeztem be sem mutatkozva, mint valami holdkóros bunkó, komolyan. De nem tudtam másra koncentrálni csak arra, hogy megtudjam ki az a srác. Nem tudom miért, de úgy éreztem tudnom kell.

− Matt! – visította anyám.

− Semmi gond – mondta mosolyogva a férfi. Hasonlóan mély hangja volt, mint annak a fura srácnak a sikátorban. – Egy öcsém van, aki húsz év körüli. Vagy legalábbis annak tűnik. – Hirtelen olyan mosoly ült ki az arcára, mintha éppen káröröme lenne. De egyben undor is kiült az arcára. – Semmirekellő, nyikhaj gyerek, ha lehetek őszinte.

− Valahogy meg tudom érteni – bólintottam.

− Történt valami? Összefutottál vele? – kérdezte kedvesen. Feltűnően mézes-mázos volt a hangja, ami nagyon nem tetszett, ezért is nem akaródzott elmondani a nevem.

− Ami azt illeti, kizsebelt.

− Szokása.

Anyu összehúzott szemekkel nézett hol rám, hol a pasasra. Gondolom próbált rájönni, ki is a mi közös témánk. Ami azt illeti én sem tudtam volna megmondani, mert még a nevét sem tudom a srácnak. De talán jobb is lesz, ha nem tudom meg.

− De csak féltestvérek vagyunk – tette hozzá hümmögve pár pillanat elteltével. – Az édesanyánk nem ugyanaz.

Úgy vigyorgott, mintha holmi préda lennék, akire csak úgy rávetheti magát és cafatokra tépheti. Ez nem olyan nézés volt…mintha vágyna rám. Sokkal inkább a véremre vágyott. Mintha egy gyilkossal néztem volna szembe, aki miután elvágta a torkomat a véremben fürödve idézi meg az ördögöt. Ördögi vigyor ékeskedett az arcán, a fogai feltűnően hegyesek voltak, ha nem lennék hívő azt mondanám, ő maga az ördög. De volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Lucifer ennél százszorta rosszabb.

− Értem – feleltem. – És milyen gyakran zsebel ki embereket?

− Az attól függ, mennyire éhes – vont vállat. – Tudod, nem él velem. Ami azt illeti, ki nem állhatom. Undorító egy gyerek. Én apám helyében kitettem volna, de ő mindig a leggyengébbekhez ragaszkodik.

Anya furcsán nézett a férfira, mintha csak most esett volna le neki az, hogy ki is ez a hapsi. De Isaac tudomást sem vett anyuról, csak ördögien mosolygott rám, közben szemeimet nézte.

− Gyönyörű szemeid vannak – közölte csak úgy, mintha ez mindennapi lenne, hogy egy férfi azt mondja egy nála jóval fiatalabb fiúnak, hogy szépek a szemei. Tökre normális. Aztán hirtelen anyura pillantott. – Akárcsak édesanyádnak. – Ezzel felállt, majd kezet nyújtott anyunak, aki még mindig furcsán méregetve a férfit megrázta a kezét. – Örülök, hogy megismerhettem, Martha! Oh, és Matt! – fordult felém. – Ha megfogadsz egy tanácsot: A gyengék mindig hátráltatnak.

Anyu megdermedt a férfi érintésében, ijedten nézett rám, aztán Isaacre. Elkapta a kezét, arcára kiült a rémület, de még valamit láttam villanni a szemében. Dühöt talán? Vagy undort?

− Köszönöm, Mr. López! Most már távozhat. – Anyu hangja rideg volt, érzelemmentes, ami fel is tűnt Isaacnek, de nem szólt semmit, csak felállt, majd meghajolt és mint valami király kisietett a szobából. Anyu kezeibe temette az arcát, majd valami olyasmit motyogott, hogy nem lehet ilyen szerencsétlen. Akkor én mit szóljak?