X. Boncmester leszek...

Helló-belló!

MATT ÉS LOUIS VISSZATÉRTEK!

Eltelt két hónap, deeee most ismét erőm teljében vagyok, és végre megírtam a tizedik fejezetet, ami elég...érdekes lett. Az eleje kicsit felkavaró, a közepe vicces, a vége szomorú. Na, ezt csinálja valaki utánam! Eltűnik két hónapra, aztán visszajön egy ilyen érzelmi katyvasszal? Nyugodtan kövezzetek meg.

A Same old love-on azt írtam, nem biztos, hogy hozok Újévre valamit, háááát, úgy látszik mégis :3 A feláldozható tizedik fejezetével kedveskednék nektek! Nem tudom, mikor jön a következő, mikor teszem fel a Mindenki megérdemel egy esélyt - második fejezetnél tartok, de eddig 25-20 oldal arányban.  Közben írom a Szilánk a szívbent, ami egy ilyen sportos dolog lenne, kicsit lazább és rövidebb. Hááát, majd meglátjuk, lehet csak a TFC láz kapott el.

Na de. Szerencsében gazdag, boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Véleményekke csak bátran! :3 Reméltem 2019-ben még többen csatlakoztok hozzám!

Kellemes olvasást!

Puszi!

De ehhez színt kellett

vallanom…

N

em tudom, mit vétettem, amiért ilyen apával áldott meg az ég. Sőt, úgy az egész családom defektes volt a maga vicces és ügyetlen módján, na de apám… Na, ő kész vicc volt. A válaszom a munkával kapcsolatban már azelőtt egyértelmű volt, hogy egyáltalán megfogalmazódott volna benne a kérdés. Hogy miért? Két okból: 1.) Ha apám azt mondja, nem fizeti az egyetemet, akkor nem is fogja. 2.) Ha ellent mondok neki és nem járok egyetemre, esélyem sincs kitörni innen. Alapvetően nem volt gondom ezzel a…diktatúrával, ami családon belül folyt, de amikor apu befenyített, akkor még a leglazább és leszarom-típusú embernek is megfeszül a háta.

Két nap telt el az öccsémmel való kellemetlen társalgás óta, tehát pont egy hete ismertem Louis-t és pontosan öt napja találkozgattam vele. Illetve ő jelent meg csak úgy a szobámban. Valamikor az ablakomban, valamikor az ágyamon ülve, alva, fekve. Egészen megszoktam és kedveltem a tásaságát, le tudott nyugtatni és sok tanáccsal látott el Maxszet illetően, bár az álmokra nem kaptam választ. Akárhányszor rákérdeztem, témát váltott, így jobbnak láttam, ha feladom.

Ma, miután végeztem az egyetemen otthon egy kupaktanács vette volna kezdetét, ha nem hiányzik még egy tagunk. Zavartan néztem anyura, aki mérgesen és csalódottan nézett vissza rám. Megijedtem. Dr. Hale tényleg elmondta? Nem, az lehetetlen! Bíztam benne, még akkor is, ha én pankáltam, hogy mondja el nyugodtan, ha akarja. Apám arcáról semmit nem tudtam leolvasni, olyan merev volt. Mindenesetre úgy döntöttem, nem kérdezek rá, helyette némán kikerültem az asztalt, ahol egymás mellett ültek anyuval és nekikezdtem az aznapi vacsorám megmelegítésének.

− Szervusz, fiam! Igen, remek napunk volt, köszönjük kérdésed! – jegyezte meg mogorván apu, mire elszámoltam magamban háromig. Két napja nem vagyok önmagam, túlságosan is aggódtam az öcsémért, de legfőképpen a kettőnk között lévő testvérikapcsolatért.

− Sziasztok – dünnyögtem az orrom alatt, miközben beleettem a spagettimbe, hogy rendesen megmelegítettem-e. – Nekem is remek napom volt, kösz. – És azt reméltem ebben ki is merül a családikupaktanács, ám nagyot kellett csalódnom.

− Ha a munka miatt vagy ilyen, az sem érdekel. Tartom a szavam – mondta apám, mire kiszökött a számon egy ,,Ch!”. Mintha bármikor is érdekelte volna, én mit akarok.

− Azt hiszem, még azelőtt egyértelmű volt a válaszom, hogy egyáltalán eszedbe jutott volna ez a munka. Elvállalom azt a retkes munkát, büszke lehetsz magadra!

− Velem ne flegmázz! Nem a haverod vagyok!

− Valószínűleg annak jobb lennél. – Még mielőtt ténylegesen összevesztünk volna a semmin, nyílt az ajtó és az öcsém lépett be. Mindannyian felé néztünk, mire csak szemet forgatott. Levetkőzött, majd ő is a konyhába robogott, ám megállt a kis lépcső tetején és végigmért minket, de rajtam tovább tartotta a tekintetét, mintha csak azt kérdezné: Elmondtad? Óvatosan fejet ráztam, mire a pultnak dőlt.

− Wow, micsoda fogadtatás! – vigyorgott körbe mindenkire. Apu rosszállóan mérte végig. – Nem vagyok részeg.

− Akkor ülj le az asztalhoz, beszédünk van veletek, fiatalok!

Már eleve a hangnem nem tetszett, amit apu használt, ennek ellenére Max helyet foglalt az asztalnál és unott, kicsit talán sértődött arccal végigmért minket még egyszer. Én pedig nem zavartatva magam, ettem tovább. Olyan hanyagul dobta szét magát a széken, hogy az már lassan zavarba ejtő volt.

− Nos, mit szeretnétek? Tudjátok nem érek rá. Fontos dolgom van.

− Ismét duzzogsz a szobádban? – kérdeztem gúnyolódva. – Izgalmas elfoglaltság.

− Te szerintem jobb, ha befogod. Tudtommal te is ezt csinálod, ha éppen nem magadban beszélsz!

− Nem beszélek magamban!

− Fiúk! – kiáltotta el magát anya, mire mindketten elnémultunk. − Befejeznétek? Éppen erről szeretnénk veletek tárgyalni. – Ismét remek témát feszegetünk, úgy érzem. Azt hiszem a második félévem teljesen el van cseszve: valószínűleg apu nem fizeti az egyetemet, mert meleg vagyok és az öcsém drogos.

− Mi történt kettőtökkel? Három napja duzzogtok, nem szóltok egymáshoz és még velünk is flegmák vagytok. Ez így nem állapot. Testvérek vagytok, nem marhák. – Ebben talán igaza volt, akkor sem mertem odanyögni, hogy: ,,Ja, az öcsém totál kiakadt azon, hogy buzi vagyok, szerinte bemesélem magamnak. Hát nem tökre idegesítő?” Félszemmel Maxre néztem, aki csak vállat vont, majd még lejjebb csúszott a székben.

− Összekaptunk.

− Ennyi? Ezért duzzogtok?

− Olyan dolgon kaptunk össze, amit egyelőre nem tudunk kiküszöbölni – motyogta Max, az én szívem pedig ezerrel kezdett verni. Le fogok bukni. Na, nem mintha titkoltam volna, mert az egyenlő a lehetetlennel. Nem tudtam volna, nem is akartam, felesleges. De aputól mindig is tartottam. Márpedig a mai nap valamelyikünk le fog bukni.

− Apa, én… − kezdtem volna, de Max beelőzött.

− Matt nem ért egyet a partneremmel, akivel lefeküdtem. Szerinte kurva, én pedig megvédtem a csajt.

Lehunytam a szemem. Egyrészt nagyon hálás voltam, hogy minden méreg és duzzogás ellenére próbál védeni, másrészt imádkoztam, hogy apu ezt be is vegye. Hát, nem úgy tűnt, mint aki bekajálta a sztorit.

− Nem hiszem, hogy ennyi a sztori – jegyezte meg végigmérve mindkettőnket. – Ennél többről van szó.

− Én pedig lekurváztam azt, akivel csókolózott – vont vállat Max. – Ez elég ok a haragra, nem?

− Innen úgy tűnik.

− Chris! Talán te nem veszekedtél a testvéreiddel a csajokról? – kérdezte anyu. Apám vállat vont. Volt egy jóval idősebb bátyja és egy jóval fiatalabb öccse, mi pedig egyiket sem ismerjük igazán. Sőt, az idősebbik bácsikánk már jó ideje meghalt, már vagy harminc éve, a fiatalabbik…nos, egyszer találkoztunk vele Spanyolországban a nagyinál, azóta nem sietett meglátogatni.

− Nem igazán volt lehetőségem vitatkozni velük. A bátyám meghalt, az öcsém pedig elköltözött.

Akármennyire is haragudtam most erre a baromra, nem bírnám ki nélküle. Sem azt, ha elmenne, azt még pláne nem, ha meghalna. Egyedül maradnék, meg különben is. Én vagyok az idősebb, nekem kell majd előbb meghalnom. Nekem amúgy sem lehet családom, alapítson ő és éljen. Nem…határozottan belerokkannék abba, ha elveszteném.

Nem éreztem fairnek, hogy Max hazudik értem, ráadásul igaza volt apunak; véget kell vetnünk ennek a duzzogásnak. Ha én vagyok az idősebb, hát legyek én az okosabb. Mély lélegzetet vettem, miközben a tányérom a mosogatóba helyeztem. Gyerünk, Matt! Mondd ki! Nem lesz semmi baj, csak elmondod apádnak és minden rendben lesz, tisztázod magad, az öcséd pedig megnyugszik.

− Apa – kezdtem bele. A szívem a torkomban dobogott, lassan kiköptem, olyan gyorsan szökött felfelé a csomó. Még a nyelés is nehezemre esett az izgalomban. Max idegesen pillantott felém, de én magabiztosan kihúztam a mellkasom. Anyu is bíztató pillantásokkal ajándékozott, ám láttam, ő maga is fél egy kicsit apu reakciójától. – Szóval én…

− Igen? – kérdezte végigmérve az egész famíliát. – Mit szeretnél mondani?

− Apa… − Mély lélegzetet vettem. – Meleg vagyok.

Hosszú és feszült csend. Max lehunyta a szemét, anyu az ajkába harapott, én pedig olyan erősen szorongattam a szekrényt, hogy az ujjaim elfehéredtek. Gyerünk, mondj már valamit! Nem gondoltam, hogy ilyen idegőrlő lesz majd várni apu reakcióját. Anno, mikor még kisgyerek voltam, mindenki azt hajtotta, majd milyen szép feleségem lesz, mennyi gyönyörű, okos kisgyerekem, anyuéknak rengeteg büszke pillanatban lesz részük. Most pedig romba döntök minden elképzelést azzal, hogy a saját nememhez vonzódom.

Apu merev arckifejezése lassan váltott át grimaszba, mintha penészes ételmaradékot látna maga előtt. A szívem ott helyben megszakadt azoktól a pillantásoktól, amikkel sújtott, szinte…fájt, mintha ütne. A szám belső részére haraptam.

− Chris? – suttogta anyu.

− Nem – felelte apu.

− Mi nem?

− A fiunk nem lehet meleg – rázta a fejét még mindig undorodva nézve rám. – Ugye ez csak egy vicc az egyetem miatt? Matt? Max? Martha? Mondjátok, hogy ez csak egy rossz vicc! – Hiába volt kétségbeesett, nem hazudhattunk. Mindannyian lesütött szemekkel néztünk magunk elé, közben a szívem darabokra hullott. Apa csalódott bennem. Az öcsém is. Anyu úgyszintén. Mindenkinek csalódást okoztam azzal, hogy más vagyok. Talán a maximalizmussal a másságomat akartam kompenzálni. De ezt lehetetlen volt. Lehetetlen volt újra büszkévé tennem a szüleimet. – Matt!

− Sajnálom, apa… − sóhajtottam. – Ezen nem tudok változtatni.

− Ezen tényleg nem – értett velem egyet, de nem nézett rám. Elképzeltem, ahogy anyuékat leszólítja egy ismerős és megkérdezi, mi van velünk. Erre mindketten elhúzzák a szájukat és csak annyit felelnek: Max megnősült, családja van. Na és Matt? – kérdezné az ismerős, erre pedig gúnyosan odavetné apám: Az meg férjhez ment!

– Ugye…ugye ezért nem tiltod el az egyetemtől? – kérdezte Max nagyon halkan és nagyon félénken. Apu rá nézett. Engem arra sem méltatott, hogy felém forduljon, hirtelen szégyellni kezdtem magam. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék; el akartam magam takarni, elbújni a világ elől. Eddig a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy nekem egy fiú mozgatja meg a fantáziámat. De most…

– Nem tiltom el – felelte apa. – Biztos, hogy…hogy így érzel, Matt? – Még mindig nem nézett rám. Nagyot nyeltem.

– Biztos.

– Honnan tudod?

– Csókolóztam már fiúval. – Mintha csak öklendezne, nagyot nyelt és lehunyta a szemét. A hangom rekedt volt, a szívem pedig egyre inkább csak fájt és fájt. – Csalódást okoztam…

– Nem okoztál! – csattant fel anya. – Ne beszélj ilyeneket, Matt!

– Pedig igazat beszél, Martha! – ripakodott rá apa. – Te ezek után is véded?

– Mit tett ellened, Chris? Ugyanúgy a fiad! Ugyanaz a férfi, akit eddig neveltünk! Senki sem vitte többre a családodban! Ne merd szidalmazni a fiunkat! – És igen. A veszekedés tárgya én voltam, mégis kívülállónak éreztem magam, mintha filmet néznék. A szemeimben könnyek gyűltek.

– Te mióta tudod, Martha? – kérdezte apa remegő hangon.

– Christian…

– Mióta? – emelte meg a hangját, anya kihúzta magát.

– Január óta. És nem szégyellem őt emiatt, büszke vagyok rá.

– Valóban?

– Valóban!

– Azok után, hogy tudod, egy fiú szájában turkált? Te képes leszel majd azt mondani a családnak, hogy a fiad egy férfivel él, férjhez ment vagy örökbefogadott egy gyereket?! Mit fognak ehhez szólni?

– Téged tényleg csak a rohadt családod érdekel? A gizdaság és a hamis mosolyok? Mit adtak ők ennek a két fiúnak?

– Egynek!

– Kettő fiunk van, Chris!

– ELÉG! – ordította el magát Max, hirtelen felpattant a székből. Könnyezett, sőt, egyenesen sírt. Remegett a sírástól és olyan törékenynek tűnt. – Elég! Könyörgöm, fogjátok be! – sírta tovább a füleit fogdosva. – Én ugyanolyan elbaszott vagyok, mint Matt és ezt mind tudjuk! Ne bántsátok a bátyámat!

Néma csend. Feszült, néma csend. Csak a halk szipogásom és Max lihegése hallatszódott a némaságban. Tudtam, hogy apa ki fog akadni, tudtam, hogy csalódott lesz. De azt nem sejtettem, hogy ennyire undorodik majd tőlem és ilyen intenzitással gyűlöl majd. Azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb sorsfordító pillanata.

Apa felpattant a székből, majd kabátját és kocsikulcsát felkapva elvágtatott. Mi pedig a csendbe burkolózva próbáltunk megnyugodni. Én és Max csak álltunk, anyu üveges szemekkel maga elé lesett. Nem bírtam tovább nézni, hogy miattam szenvednek. Felrohantam a szobámba. A lépcsőn vagy ötször megbotlottam, a folyosón egyszer elhasaltam, végül könnyeimtől alig látva benyitottam a szobámba. Utolsó reményem az ablakban állt, nekem háttal. Mikor meghallotta, hogy nyitódik az ajtó, megfordult. Arcáról láttam, hogy mindent hallott. Rajtam keresztül hallotta. Becsaptam az ajtót, majd hozzárohantam és szorosan átöleltem. Nem ellenkezett. Magához húzott, mintha csak védeni szeretne, hosszú karjait teljesen körém fonta, én pedig hangosan szipogtam a mellkasába, és illatát beszívva próbáltam megnyugodni.

Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak ölelt és ölelt és ölelt. Én pedig gyengén verő szívének ritmusára koncentráltam.

– Hazudtál nekem – suttogtam mellkasába. – Azt mondtad, nekem könnyebb, mint neked volt.

– Egy szóval sem mondtam, hogy könnyebb. Azt mondtam, jobb helyzetben vagy.

– Azt hittem, egyszerűbb lesz…

– Ha minden olyan egyszerű lenne, felesleges lenne a létünk – felelte halkan, orrát a hajamba fúrva. Szinte éreztem, ahogy a hajam ajkának simul és gyengéden cirógatja az alsó ajkát. Éreztem, hogy mosolyog.

———

Mikor érezte, hogy lassan kezdek megnyugodni, seperc alatt az ágyba kerültünk. Mármint…nem úgy. Hanem…szóval hirtelen minden sötét lett és mindennek kék körvonala volt, és mintha repülnék, hirtelen az ágyban fekve találtam magam, ahogy Louis mellettem terül el és hátára fordulva kémleli a plafont. Szóval ilyen árnyutazni…

– Érdekes, mi? – kérdezte felém se nézve, de éreztem, hogy még mindig mosolyog. – Hozzá kell szokni ehhez a látáshoz. Olyan, mintha füst lennél, elveszted a fizikai állapotod. – Valóban ilyen érzés volt, mintha a csontjaim elpárologtak volna, sőt az egész testem megszűnt volna, csak a szemem és az elmém maradt, amivel sötétben is láttam az erősen kék körvonalakat. Voltak tónusok. Tehát volt világosabb fekete és volt egészen világos szürke is, de a körvonalak jelentették az utat. Ha azok nem lettek volna, nem ismerem fel a szobám. Bár az egész utazás egy másodperc töredéke alatt történt, ez örök élmény marad majd.

– Azt hittem olyan, mint egy alagút. – Fejet rázott.

– Nos, nem. Csak füstté válsz.

– Tehát így lát egy maréknyi füst?

– Igen. – Felkuncogtam. Mintha a füst látna, vagy egyáltalán élőlény lenne. – Végre nevetsz. Érzem, hogy mennyire fáj.

– Mit érzel még?

– Egy elképesztően erős ragaszkodást.

– Jelenleg nem tudom, kihez is ragaszkodjak – sóhajtottam, alig hallhatóan, ám ő meghallotta és hümmögött rá egyet. Nem akartam túlságosan beleélni magam a helyzetbe, elvégre ez csak egy állapot, valószínűleg nem tart majd örökké és apám megbékél, vagy legalábbis figyelmen kívül hagy. Mindig is tudtam, hogy apu nehezen kezeli a melegeket vagy leszbikusokat, de a saját bőrömön megtapasztalni… Sosem szégyelltem még így magam a semmiért.

– Ragaszkodj a családodhoz – felelte felém fordítva a fejét. – És ne szégyelld azt, ami vagy. Ezen úgysem változtathat senki. Apádból csak a méreg beszélt, megbékél majd.

– Szerinted az anyukád egy idő után megbékélt volna? – Nem voltam biztos benne, hogy helyes-e ezt megkérdezni, de miután kicsúszott a számon, már mindegy volt.

– Nem tudom – sóhajtotta. – Sokszor hívtam a szellemét, áldozatot mutattam be a tiszteletére, de sosem jelent meg, ebből arra következtetek, hogy nem akar látni. – Bár most csalódott és szomorú voltam, sőt még talál mérges is, képtelen lennék száz évet úgy leélni, hogy az apám nem békélt meg ezzel a…fogyatékosságommal? Nevezhetem annak? Végül is, együtt kell ezzel élnem, de nem gátol semmiben. Maradjunk a ferdeségnél.

– Hogyan tudnám megbékíteni az apám?

– Várj és beszélgess vele. Az ember szóból ért.

– És neked milyen a kapcsolatod az apáddal? – Őszintén szólva, még sosem mondta ki nyíltan, ki is az apja, ami egyszerre volt hihetetlen és titokzatos, elvégre sejtettem, hogy ki is nemzette meg szerény jellemét. Elképzelhetetlen tény volt az életemben, akárcsak Louis maga.

Felsóhajtott és egy pillanatra lehunyta a szemét. Gondoltam, hogy nem a kedvenc témája, de legalább mondja ki hangosan, amit hallani akarok. Ne csak elmélet legyen, hanem valóság. Most valóságra van szükségem, nem elméletekre, nem definíciókra, a kőkemény valóságra.

– Semmilyen – felelte alig hallhatóan. – Akármennyire is meg akartam ismerni, sosem hagyta. Bár így is én vagyok az egyetlen, aki látta már az emberi énjét és aki képes is felismerni őt. A testvéreim elmennek mellette. – Mély levegőt vett. – Tudom, hogy sejted, ki az apám… Majdnem, hogy egyértelmű. Ha az anyám egyszerű halandó volt, akkor az apám alvilági. Ha pedig a fajomat Samaelusnak nevezik, akkor az apám…

– Lucifer – bólintottam magamnak. El sem hiszem, hogy kimondtam Lucifer eleve egy kényes téma a kereszténység életében, hát még ha a fia élete össze van kötve az enyémmel.

– Sosem számítottam rá, hogy emberi kapcsolatom lesz az apámmal. Bár bölcs és van egy emberi énje, valahol mélyen mégiscsak az angyali büszkesége tükröződik vissza. Az angyalok nem szeretnek, az angyalok bálványoznak. Sosem mondanák ki, de semmilyen más érzelem nem köti őket sem a mennyhez, sem Istenhez. Apám ebből akart kiszakadni, hát meg is tette, és lám! Emberi tulajdonságokkal hatalmazta fel saját magát, aztán lett egy rakat gyereke kétezer év alatt. – Felsóhajtott. – Amikor megszülettem, mindenki meg akart ölni. Az első, aki végezni akart velem, az maga Lucifer volt.

– Mégis miért akartak megölni?

– Az anyám tiszta lelkű, bűntelen szűz volt, mielőtt apám a képbe jött. A jó emberek mindig erősebb jellemek – vont vállat, már amennyire fekve ugye vállat tud vonni az ember, mert elég kényelmetlen állapot, pláne, ha valaki szorosan melletted fekszik. – Mindenki azt hitte, én vagyok A feláldozható.

– De én vagyok.

– Ha őszinte akarok lenni, akkor még ez sem biztos, csak egy feltételezés – sóhajtotta, majd felült az ágyban. – Mikor először találkoztam apámmal, azt mondta nemes halált halok majd más keze által. Azt nem mondta mikor és miért. Tudod, miért hitték azt, hogy én vagyok A feláldozható? Mert olyan erőket tudok megmozgatni, amiket ők csak mesékben hallottak. Azzal, hogy összekötöttek minket akkora mágiát tudnak összekapartatni velünk, hogy az egész világot elpusztíthatnánk. És még csak bele sem fáradnánk.

Olyan búskomoran bámult maga elé, hogy egy pillanatra elgondolkodtam, vajon képes lennék-e véget vetni a világnak, ha igen, mi okom lenne rá? Az elkeseredettség? Minden filmben és könyvben az az egyik tényező, ami csak elhozza benned a bosszú gondolatát; valamilyen tragikus érzelem. Elkeseredettség, árvaság, árulás, csalódottság… Mindegyik vért kíván, amolyan ,,Szemet szemért, fogat fogért” elven alapszik, ami egy szörnyű felfogásra utal. Megölni a másikat egy szerettemért? Bár…én képes lennék bosszúból végezni valakivel, aki mondjuk megöli az öcsémet.

– Azt hiszed, nem lennél képes rá, igaz? – kérdezte félig felém fordulva. Halovány mosoly játszott az arcán. – Ne feledd, a másik feled egy elvetemült démon.

– Belőled sem nézném ki. Nem lennél rá képes. – Hümmögött egyet, majd megpaskolta a saját lábszárát.

– Mikor fiatalabb voltam, olyan…harminc lehettem, azt mondtam Isaacnek, sosem ölök embert – mondta a lábát méregetve, mintha az a végtagja sok emléket idézne fel benne, mintha azzal a lábbal állt volna az áldozatai véréből. – Alapjáraton egész békés faj vagyunk, akkor ölünk, ha atyánk úgy kívánja. Együtt tudtunk élni az emberekkel, vámpírokkal, vérfarkasokkal, tündérekkel, a többi démoni teremtménnyel. Mi…szerettük az embereket és elfogadtuk a többi lényt. De egy ember csoport nem akart minket elfogadni.

– Kik?

– Bizonyára elgondolkodtál azon, ha vannak feldémonok, akkor vannak félangyalok is? Nem, nincsenek. De van egy embercsoport, akik az angyalok nevében ölnek, mintha joguk lenne hozzá. Ezt a csoportot nem kíméltem, a puszta kezemmel téptem szét őket.

– De kiket?

– Vadászokat. – Hirtelen emlékképek leptek el, de nem magamat láttam, illetve nem a saját múltam. Embereket láttam, akik le-fel rohangáltak, gyerekek sírtak az anyjukért, a világ lángokban állt. Minden égett. Egy seregnyi vörös szemű, hegyes fogú démon sorakozott fel, a serek elején…Louis vicsorgott. A ruhája szakadt, több sebből is vérzett, az arca is csupa vér volt, de nem a sajátjától. Egy férfi állt meg vele szemben, talpig feketében, a kezében tőr és kard volt. Nyugodt, semleges arccal nézett szembe Louis-val.

– Add vissza, amit elvettél! – kiáltotta Louis.

– Hátrébb, te rémség! – kiáltotta egy nő valahonnan a sötét ruhások csoportja közepéről. Lou felnevetett.

– Én vagyok a rémség? Több fajt kergettetek a háborúba! Gyerekeket gyilkoltatok! Mindezt Isten és az angyalok nevében teszitek. Ne várjátok el egyik alvilágitól sem, hogy majd mosolyogva várja, hogy elvágjátok a torkunkat. Saját politikánk van, nektek ebbe nincs beleszólásotok. Most pedig, ahelyett, hogy Hófehérke és a Vadászt játszunk, adjátok vissza, amit elvettetek! – Egyik vadász sem mozdult, Louis pedig egyre idegesebb lett. Csak egy kézmozdulat volt, és a férfi mellett álló igen csinos hölgy, aki valószínűleg a felesége volt, fuldokolni kezdett. Torkához kapva rogyott térdre és próbált levegőhöz jutni, de egy csepp oxigén sem került a tüdejébe. – A jó cél érdekében a nejed is feláldozod? Igazán nemes.

– Hozzátok a gyereket! – intett egyet a férfi. Louis leengedte a kezét, a nő pedig köhögve és krákogva kapkodott levegő után. Egy zöld bőrű, macskaszemű, pikkelyes kislányt vezettek elő, aki álig tűnt három-négy évesnek. Louis megfeszítette a fejét. – Nos, Lola, úgy látszik apuci tényleg eljött érted. Bár nem értem, mire ez a nagy felhajtás, még csak nem is a te fajod, hogy került egyáltalán hozzád?

– Úgy, hogy te megölted az anyját – felelte megvetően Lou.

– Jól van, démon – bólintott egyet a férfi. – A lány a tiéd, nem akarunk titeket látni.

– Ha jól viselkedtek, nem is fogtok. – A kislány, aki Lola névre hallgatott, kiszakadt a szorító kezek láncából és sírva Louis-hoz rohant, aki védelmezőn ölelte át picinyke testét, arcát pedig a kislány hullámos fekete hajába fúrta.

– Apu, ígérem, soha többé nem fordulok a kérésed ellen! – sírta a kislány. Louis nem szólt semmit, csak ölelte és ölelte, a vadászok pedig megvetően mérték végig az egész bagázst.

– Ez jó üzlet volt, Clouis.

– Így van, Young – mondta összehúzott, bosszúvágyó szemekkel Louis, miközben féloldalas mosollyal az arcán felnézett a vadászra.

———

A látomás közben aludhattam el. Mikor egyszer felébredtem, már sötét volt, a villany sem éget és Louis sem volt mellettem. Mikor megnéztem az órát, akkor láttam, hogy hajnali fél kettő van. Nagyon jó, bealudtam és nem is tanultam a reggeli óráimra. Legszívesebben be sem mentem volna, legszívesebben visszafeküdtem volna. De nem voltam rá képes.

Fény csóvát láttam felvillanni az ablakból. Mikor odaléptem – kicsit kábán ugyan – akkor láttam, ahogy egy idegen kocsi áll meg a házunk előtt. Egy idegen férfi szállt ki belőle, de apámat szedte ki a hátsóülésről, nem éppen volt magánál, egy csöppet, mintha részeg lett volna. Elszorult a szívem, önkénytelenül is a mellkasomhoz kaptam a kezem. Az apám azért itta így le magát – ami már vagy húsz éve nem történt meg –, mert csalódott bennem, felejteni akart. Sajnos, akárhányszor rám néz majd, eszébe jut, hogy a nagyfia meleg. Tudom, hogy én vagyok minden büszkesége, az egyetlen, aki elsőre bejutott az orvosira, aki egész életében jó tanuló volt, kedves, szeretni való, nem iszákos, nem csajozó… Felsóhajtottam. Legszívesebben behúztam volna a függönyt, és hagytam volna, hogy mindenféle segítség nélkül összeessen a küszöbön, aztán ott éjszakázzon. De… Nem tudtam megtenni. Képtelen voltam haragudni rá. Szomorú voltam, fájt, de képtelen voltam szánt szándékkal bántani.

Magamra kaptam egy köntöst, majd gyorsan lerohantam a lépcsőn és ajtót nyitottam. Még az előtt, hogy a csávó csengetett volna. Korabelim lehetett, kicsit talán idősebb, vagy legalábbis a gondosan növesztett borostájától annak tűnt. Aggódó képet vágott és egy halovány félmosollyal az arcán végigmért. Nem ismertem. Biztosan apum munkatársainak egyik fia lehet, de tuti nem orvosira jár, vagy legalábbis nem oda, ahova én. Ilyen hatalmas, csillogó szemekre tuti, emlékeznék.

– Hello! Jó helyre hoztam haza? – kérdezte az apámat felnyaláboló srác. Apám feje lefele lógott, mintha nem lenne magánál, ami többé-kevésbé igaz is volt. Motyogott valamit, de már félig kiütötte a pia.

– Aha, kösz szépen. Akárki is vagy. – Ezzel átvettem aput az én vállamra. A fene essen bele, elképesztően nehéz volt! A hirtelen rám nehezedő tömegtől felnyögtem.

– Segítsek?

– Nem, nem! Megleszek, köszi, Odüsszeusz! – intettem neki pápát, de mielőtt becsukhattam volna az ajtót, a lábát bedugta az ajtó és a keret közé. – Akármit is akarsz, gyorsan nyögd ki, mert megszakadok!

– Tommy vagyok, a kedvenc professzorod fia.

– Tommy Hale? Azt hittem…szóval… – Kellemetlen volt, de nem tudtam, hogy ekkora fia van. Tudtam, hogy van, de olyan tíz év körülinek saccoltam be, de úgy tudom van egy öccse is, Jamie, aki viszont tíz év körüli.

– Hogy apám elhagyott ezért a nőért? – kérdezte. Igen, azt is tudtam, hogy a mostani felesége nem az első, tőle van az öccse. Azt hiszem. Nem vagyok benne teljesen biztos. Máskor nagyon szívesen elcseverésznék a Hale gyerekekkel, de most, hogy majd leszakad a derekam a tulajdon apám súlyától, inkább elnapolnám a programot. Azt csiripelik, Tommy ugyanolyan tehetséges lenne, mint az apja, csak éppen őt nem érdekli az orvoslás. Szívás, mert dr. Hale a környék legjobb sebésze – ami valljuk be, elég nagy érdem.

– Hát öhm…ja. Figyi, tökre szimpi vagy meg minden, de jó lenne, ha a lavór előbb apám elé kerülne, minthogy kínozná az inger. Máskor szívesen diskurálok a Hale-ekről, meg a többi, de most sietnék. Köszi, hogy hogy hazahoztad, remélem nem okozott nagy gondot. – A srác úgy bámult rám, mint egy komplett idiótára. A szája tátva maradt és még a konyha pislákoló, automata fényében is láttam, hogy kitágul a pupillája és nem tudja hova tenni a dolgot. Ha az apád mesélt rólam otthon, akkor tudnod kéne, hogy szeretek random dolgokat elhadarni. Jobb, ha hozzászoksz. Lassan felocsúdott, majd elhúzta a lábát.

– Öhm, nincs mit – sóhajtotta. – Nem okozott gondot. De…szóval én is csak azt tanácsolnám neked, Matt, amit apám; várj egy picit. Az apáddal is ugyanaz a helyzet, mint az öcséddel. Tapasztalat – vont vállat. Összevontam a szemöldököm.

– Te…?

– Nem, én biszex vagyok – vágott a szavamba. – Apukád meg mesélt pár dolgot részegen a kocsmában, azért nem hagytam ott. És mielőtt megkérdeznéd: nem, nem én itattam le, én a pultos voltam.

– Tök klafa, hogy a professzorom fia egy kocsmában dolgozik – vigyorogtam rá. – Máskor azelőtt hozd haza, hogy lerészegedne, oksa?

– Én…öhm… - Csak hebegatt-habogott, én már mentem volna, mert az egész gerincem zsibogott a tulajdon apámtól, aki értelmetlen spanyol szavakat motyogott és beleböfögött a fülembe. Hah… Én még sosem estem így haza részegen, erre most a saját apámat kell helyreráznom.

– Még egyszer kösz! Jó éjt! – Ezzel rá is vágtam az ajtót. Nincs időm bájcsevejre. Nos, Tommy miatt olyan szinten elzsibbadtam, hogy ha akartam volna sem bírtam volna apámat felvonszolni a lépcsőn, így csak ledobtam a kanapéra. Nagyot nyögve nyúlt el rajta és már hortyogott is. Még mielőtt rátörtek volna az ingerek a gyomra tájékán kerítettem valahonnan egy lavórt. Aztán lehoztam magamtól egy plédet és egy párnád. Betakargattam, majd a feje alá nyomtam a párnát, én meg letelepedtem az üvegasztal tetejére. Közben láttam, ahogy a hátam mögött ismét felvillannak a fénycsóvák. Vajon anyám hányszor hívta apámat? Vagy már tudta, hogy józanon nem jön haza? Max és anya mit beszéltek? Valószínűleg semmit… Elmentek a maguk dolgára.

Csöndben figyeltem a hortyogó, még mindig spanyolul motyogó apámat. Bűzlött, mint egy szemetes konténer, pia és ételmaradék szaga volt, ami keveredett a kocsma cigifüstös bűzével. Elég csapzott is volt. Izzadt a kíntól, fekete haja össze-vissza meredezett, ragadt a tulajdon izzadságától. Egész testében remegett, rendezetlenül vette a levegőt, néha meg-megakadt a légzése. Elképzeltem őt, milyen lehetett, amikor annyi idősen, mint most én az abuelámnál részegen vergődött. Már hallottam is, ahogy a nagyanyám apám fölé görnyedve, össze-vissza kalimpálva lehordja mindennek.

– Dulce mi hijo¹! Hát mi ütött beléd? Hogy mersz így hazajönni a tulajdon madre-dhoz²?

– Ezt mind miattam? – kérdeztem suttogva, mire apu megint felmordult. – Ennyire zavar? Hát nem látod, hogy nekem mennyire fáj? – sóhajtottam. – Tudod, apu…már pár éve tudom, nagyjából hat éve. És…ha őszinte akarok lenni, féltem a véleményedtől, az elejétől fogva próbáltam titkolni, de aztán amikor először csókolóztam… Nyilván tudod, milyen is az első csók. Onnantól feleslegesnek éreztem a titkolózást. Csak sodródtam az árral…

– Fogd…be… – nyekeregte a kanapén forgolódva. Pont ezért nem akartam itt hagyni egyedül, bármikor rosszul lehet. Nem kockáztatom meg, hogy belefullad a saját öklendezésébe. Felsóhajtottam.

– Még részegen sem zaklathatlak?

– Kíméld meg. – A lépcsőn Max ácsorgott, elég álmos feje volt, teljes testével a korláton támaszkodott. – Legalább hányni hagyd nyugodtan. – Éppen, hogy kimondta, apu oldalra fordult, majd egyenesen az odakészített lavórba taccsolt. Bűzös alkoholszag lengte körbe a szobát. Fejet ráztam, de még mindig nyugodtan ültem, semmit nem mozgatott meg bennem. A gyomromnak ez semmi volt, a felboncolandó hullákhoz képest apró baleset. Ellenben Max elhúzta a száját. – Ez undi…

– Az egyetemet ennél undibb is van, mint az apám rókája – vontam vállat. – A tiéd sem hat meg.

– Öh…figyi. Ha végzett apu a…dologgal, a helyünkön leszek. – Bólintottam, bár nem igazán várt választ, rögtön felfutott a lépcsőn. Úgy tűnt, apu most már ellesz az éjszaka, kiürítettem a lavórt, átmostam, majd visszahelyeztem apu elé. Próáltam a testét úgy fordítani, hogy mégis maradt bent valami, ami kikívánkozna belőle, akkor ne fulladjon meg. Bár lehet, jellenlegi állapotomban nem bánnám, ha egy kicsit…csak egy egészen picit megfulladna. De akkor nekem kéne újraélesztenem…

Ott hagytam a nappaliban, én pedig magamra kaptam egy melegítőt és egy pulcsit, majd felmásztam a padlásra. Minek másztam a padlásra? Onnan nyílik ablak a tetőre. Tök normális tesók vagyunk; néha, ha beszélgetni támad kedvünk négyszemközt, felmászunk a tetőre, hátha belénk csap a villám vagy valamelyikünk lezuhan és kitöri a nyakát. Minden tesó ezt csinálja: felmászik egy három emeletes ház tetőjére. Max tényleg ott ült a tetőn a kémény mellett, kapucnija a fejére volt húzva, térdét a mellkasáig húzta és úgy ölelte át a karjaival. Óvatosan végigmentem a tető gerincén, végül letelepedtem szorosan Max mellé. Jó pár percig csak némán ültünk egymás mellett és figyeltük a fogyóholdat. Szép este volt, kicsit hideg, ezért élénken ragyogtak a csillagok az égen. Viszonylag száraz idő volt, már három napja nem esett. A tető sem volt sem vizes, sem hideg. Kinyújtottam a lábaim. Max hirtelen a képembe nyomott egy tábla felbontott mogyorós csokit.

– Nem kérek.

– Zabálj! – parancsolt rám, mire elhúztam a szám.

– El fogok hízni! – nyekeregtem, mint azok a csajok, akik már a hízás puszta gondolatától fogyni akarnak. Pedig szerintem a molett nőkkel sincsen semmi baj, formásak és szépek, sokszor sokkal szebbek, mint azok a fonnyadt gebék… Jó, nyilván nem mindegyik nő tehet arról, hogy annyira sovány, de akik csak azért fogynak, hogy kelljenek valakinek… Érdekesen gondolkodnak a férfiakról, az egyszer biztos.

– Akkor legalább együtt járhatunk edzeni – vont vállat. Felsóhajtottam, majd letörtem két sort a táblából, a maradékot ő majszolgatta. Megint eltelt pár percnyi csend. Nem tudtam, mit akar mondani, mindenesetre hagytam, hadd gondolja át, hogyan is kezdene bele. – Figyelj, Matt… Én…

– Nem kell bocsánatot kérned – mondtam felé fordulva.

– Nem… Csak…hadd mondjam el, oké? – Bólintottam, mire felsóhajtott. – Három nappal ezelőtt dühös voltam. Dühös voltam, amiért az én bátyám más, holott számomra ő a tökéletes testvér, a legokosabb, ő számomra a biztonság, a szeretet, egy biztos pont az életemben, mégis egy pici hiba csúszott a gépezetbe? Pont az a hiba, hogy homoszexuális? Egészen a mai napig duzzogtam és elhitettem magammal, hogy csak egy baleset volt, kipróbáltad és tetszett, de egyszer úgyis megnősülsz és idillikus életet élsz olyat, amilyen nekem sosem lesz. – Közbe szóltam volna, de felemelte a kezét, hogy ne szólaljak meg. – De hiába ringatom magam ebbe a képbe, Matt. Te nem leszel ilyen. Lehet, hogy férje leszel valakinek, de az a személy nem a sógornőm, hanem a sógorom lesz. Lehet, lesznek gyerekeid, de nem a saját véreid. Gyerekesen elképzeltem neked egy tök klafa életet, mert magamat nem tudom elképzelni tíz vagy húsz év múlva, de téged igen. Olyan, mintha az én életem itt megszakadna, nincsenek céljaim, nincsenek vágyaim. – Felsóhajtott, majd az égre tekintett. – Utáltalak és undorodtam tőled. Gusztustalannak tartottam, hogy egy veled egy neművel csókolózz. Igazából, most sem vagyok oda a gondolatért, de hát…mit tehetek ellene, nem igaz? Amikor apu…ugyanezeket a gondolatokat kimondta hangosan, szégyennek nevezett, azt mondta, nem vagy a fia…elgondolkodtam. Én is…hibás vagyok, defektes, mint te. Csak én nem az identitásommal lógok ki, hanem a szenvedélyeimmel, a viselkedésemmel, az életvitelemmel. Akkor most én sem vagyok a fia? Engem is utál? Szégyell? – kérdezte felém fordulva, a szemei könnyben úsztak. Elszorult a szívem. Annyira szerettem, miért kellett látnom, hogy szomorú? Oda akartam nyúlni és megfogni az arcát. Hé, hé! Ne sírj! Kérlek, ne sírj, prücsök! De…nem ment. – Úgy éreztem…hogy én gondolhatok bármit, egy hülye kamasz vagyok, de apu…? A család bölcse gusztustalannak nevezett? A bátyámat? Az én egyetlen bátyuskámat? Láttam a fájdalmat az arcodon, láttam a könnyeid, ahogy remegve felrohansz az emeletre és a könnyeidtől alig látva botladozol majd magadra zárod az ajtót. És most mégis ápolod a részeg apánkat… Nem…békéltem még meg a dologgal, de nem foglak többé bántani. Te sem bántasz egyikünket sem, pedig egyértelműek a hibáink. Én függő vagyok, anyu ivott, apu nőzött, miben vagyunk különbek a másiktól?

– Semmiben… Mind el vagyunk baszva – sóhajtottam. – Tudod…egy ismerősöm azt mondta, mindennek oka van. Ezen én is elgondolkodtam. Voltaképpen…te miért is drogozol? – Elmosolyodott, majd ismét az égboltra tekintett.

– Azt hittem, akkor el tudom képzelni magam évekkel később. De…még csak egy évvel később sem tudom magam. Hiába próbálok ki mindenfélét, nem tudom elképzelni magam. Aztán…pár hete rémálmok gyötörnek, azt álmodom, hogy meghalok. Mindig máshogy; megölnek vagy én végzek magammal, csak úgy összeesek az út közepén és meghalok. De te mindig ott vagy és az öledben tartasz, de sosem tudsz megmenteni. Ebből tudom, hogy az én életem hamarosan véget ér, míg a tiéd csak most kezdődik.

Túlcsordultak az érzelmeim. Minden átsuhant rajtam; öröm, bánat, csalódottság, elkeseredettség, szórakozottság. Azt hittem viccel. Tizennyolc éves lesz, és szerinte itt vége ez életének? Fel akartam nevetni, de amikor megláttam a gyászos képét rájöttem, ő valóban így érzi, halálosan komolyan gondolja a dolgokat. Ezzel két baj volt; szerintem a drog elvette az eszét, a másik meg az, hogy úgysem hagynám, hogy baja essen. De elkapott a pánik. Azt mondják, az ember megérzi, ha meghal, én megtapasztaltam milyen haldokolni, fél lábbal a sírban lenni. Max is ezt érzi? Mégis lenyomtam a torkomban növekvő gombócot. Csak egy buta kamasz. Ilyenkor én is azt éreztem, hogy nincs értelme az életemnek.

Közelebb hajoltam hozzá, egészen az arcába.

– TE HÜLYE VAGY! – ordítottam az arcába. Megszeppenve nézett rám, mintha éppen most közöltem volna vele, hogy terhes vagyok és ő a gyerekem apja. Ami már alapjáraton is hülyeség, mert én férfi vagyok, ő meg a testvérem. De az ő mondókája is éppen akkora baromság volt, mint az én gondolataim. – Mégis honnan veszed, hogy meghalsz?

– Csak érzem – vont vállat.

– Szerintem csak sokat szívtál.

– Hetek óta nem szívtam.

– Akkor meg elvonásitüneteid vannak. – Felsóhajtottam és megpróbáltam lenyelni a bennem éledező fiatal orvos szavait. ,,A tinédzserkor nagyon labilis. Egy rosszkor kiejtett szó örök életre a fiatal lelkébe éghet.” Oh, igen. A pszichológiakönyvem lazább sorai, amiket még kábé ért is az ember. Igazából…ez nem is az én könyvem. Az én pszichológiakönyvem nem is erről szól. Akkor mégis ki a francnak van még? – Mit beszéltetek anyuval, miután én és apu leléptünk? – Úgy döntöttem, témát váltok. Túl zavarodott voltam ahhoz a témához, túlságosan felkavart a gondolat, hogy talán az öcsém tárt karokkal várja a halált.

– Semmit. Elhintett egy olyat, hogy szerinte ez olyan drámai. Azzal nekiállt mosogatni. Utána spanyolul morgolódott, alig értettem, de valami olyasmit, hogy akkor is a fiai vagyunk, ha nem vagyunk tökéletesek, és pont, hogy a hibáinkkal együtt kéne szeretnie minket az egész családnak – vont vállat. – Szerintem ne tárgyaljuk túl. Elfogadtad az állást, nem?

– De…

– Akkor elmégy, boncolsz apánkkal és bumm! Talán megbékél, ha látja, hogy akarsz. – Kicsit azért elhúzta a száját a gondolatra, hogy idegen hullákat fogok széttrancsírozni. Én sem voltam oda a gondolatért, de nincs más választásom, már igent mondtam. Nem mellesleg, nekem ott volt még egy műtétem a professzorral is. Olyan jól alakul mostanság az életem, nem? – Innentől klórban fogsz fürdeni, amikor hazajössz. A hajadat is fertőtlenítsd le!

– Nyugi-nyugi! A hajháló kötelező – mosolyogtam rá. – Nehogy benne maradjon a…

– Oké, fúj! Fogd be, mert leokádok a tetőről! – Felnevettem. Ugyanennyire undorodott, amikor vért vettem tőle. Testvérek vagyunk, mégis végtelenül különbözőek. Ég és föld. Tűz és víz. Teljesen mások vagyunk, mégis szüksége van egyiknek a másikra.

– Lassan mennünk kéne – sóhajtottam az öcsémre mosolyogva. Tudtam, hogy még nem igazán békélt meg az identitásommal, de abban biztos voltam, hogy innentől igyekezni fog. Már maga a tudat is boldoggá tett. – Neked holnap suli, én meg…ellenőrzöm apánkat.

———

Miután lekecmeregtünk a tetőről Max a szobájába ment, én meg gyorsan lezuhanyoztam és úgy mentem le apához. Törölközővel a nyakamban ültem le a fotelbe, majd hajamat dörgölve figyeltem a hortyogó apámat, akiből azóta – hála isten – nem jött ki semmi, de így is elég kellemetlen szag áradt belőle. Nem volt erőm felébreszteni és elráncigálni a fürdőig, lecsutakolni, aztán megfürdetni. Nem azzal volt a bajom, hogy akkor – életemben kábé másodszorra – látnám apám meztelen testét – mert amúgy tök jól nézett ki a kora ellenére…öhm…ez beteges – hanem azzal, hogy valószínűleg, ha józan lenne, nem hagyná. Szóval inkább lemondtam az apám pucér testét való bámészkodásról, bármennyire is vonzott a dolog. Felsóhajtottam. Ezen a gondolaton máskor együtt nevettünk, most kellemetlen szájízt kelt bennem.

Kerestem még egy plédet, majd bebugyoláltam magam, és picikére összehúzva magam próbáltam elaludni a fotelban. Elég kényelmetlen volt, sokáig csak ültem és hallgattam apám egyenletes légzését, egy idő után aztán ez is idegesített. Fejemre húztam a plédet és úgy aludtam el.

Álmomban azt a pikkelyes kígyólányt láttam, akit a látomásomban, amit Louis bocsátott rám. Ám most nem négy éves alakjában tündökölt előttem, hanem körülbelül az öcsémmel lehetett egyidős, olyan tizennyolc körüli. Nem mindig láttam a kígyónő énjét, valamikor egyszerű halandó lányként vibrált a szemem előtt. Sötét haja és sötét szeme miatt egészen gonosznak hatott. Louis egy karosszékben ült, karba font kezekkel és keresztbe tett lábakkal. A lány le-fel járkált előtte, sziszegett és latinul szitkozódott, de Louis nem reagált semmit, még csak rá sem nézett. Helyette, mintha az én szememet keresné a látomásában, de szinte biztos voltam benne, hogy ő ezúttal nem lát.

– Apa! Túl sokat vagy azzal a halandóval! Egyre emberibb vagy! – A lány teljesen kiakadt, Louis pedig szemet forgatott, de mégis mosolygott. Úgy látszik. hozzá van szokva az agyonféltéshez.

– Lola, drágám. Az a fiú fontos az életünkben.

– A tiédben talán igen. – Valószínűleg valami furmányos válaszra várt, mert megállt az apja előtt, de amaz nem nézett rá. A cipője orrát sokkal érdekesebbnek találta. Lola az idegben felnevetett. – Ugye ez csak egy vicc?

– Micsoda? – kérdezte Louis végre a lányára nézve, aki csak szemet forgatott, majd folytatta a le-felvágtázást.

– A te életedben fontos, igaz? Elérted, hogy megkedveljen! Most már függ tőled, nem igaz? Függtök egymástól!

– Mindig is függtünk – vont vállat Louis. – Már huszonkét éve, Lola. Ha ő meghal, akkor én is. Muszáj őt felkészítenem erre a világra.

– Én nem így értettem – morogta – helyesbítek, sziszegte a csaj. A hajam égnek állt álmomban, ahogy idegességében össze-vissza sziszegett. – Bevésődött neked, mint egy korcs farkasnak!

– ELÉG LEGYEN! – csattant fel Louis, mire a lány megmerevedett, és rögtön csöndben maradt. Remegve vette a levegőt és úgy nézett farkas – vagy kígyó? – szemet a lányával. Ennyire fontos lennék neki? Hogy a saját lánya ellen megy. – Kedves, Lola, amíg apád azon ügyködik, hogy megmentse a világot, te mit csinálsz? Koslatsz apád után? Mint egy korcs farkas? – Lola válaszolni akart valamit, de akkor kivágódott az ajtó és egy könyékig véres Isaac lépett be rajta. Szürrealisztikus mosoly ült a képén, a szemei vörösen égtek, az ajka is véres volt. Ha nem álom lett volna, tuti elájulok a látványtól. Megint démont idézett – hallottam Louis gondolatait.

– Jaj, öcsém! Ne bántsd azt a gyereket, csak veled szeretne lenni! Tudod, milyenek a mai fiatalok!

– Az a helyzet, testvér, hogy az én lányom sem mai csibe, nem beszélve arról, hogy van fontosabb dolgom is, mint a hisztijeit hallgatni – morogta az orra alatt Louis, mire Isaac jókedvűen legyintett.

– Mondtam, hogy ne vidd túlzásba annak a fiúnak az udvarlást.

– Nem udvarolok – felelte nyugodtan. – Ne legyetek féltékenyek.

– Én? Mire? – kérdezte nevetve a bátyja. – Na, de. Bent van egy démon, és csak veled hajlandó beszélni.

– Nagyszerű – sóhajtotta Louis, miközben feltápászkodott. – Máskor kinek a véréből idézel démont?

Mikor eltűnt az ajtó mögött, Isaac a lányhoz fordult, aki felszegett fejjel nézett vissza a vigyorgó fazonra. Totál őrült a hapsi, szerencse, hogy anyám nem vette fel a céghez.

– Ha meg akarsz szabadulni apád halandó szeretőjétől, én segíthetek.

– Miért bíznék benned?

– Mert Louis mindkettőnk számára nagyon fontos. Nekem Lucifer megidézéséhez és az ősi erők irányításához kell, neked meg az apád, tehát mindkettőnknek jobb lesz, ha magunk mellett tartjuk.

– Mégis mit kéne tennem?

– Ezt majd azután mondom el, amikor ez a kis hamis eltűnik innen. – Egyenesen az arcomba bámult. Felment a vérnyomásom, a szívem elképesztő sebességre kapcsolt. Amikor Isaac felém kapott véres karmaival hallottam saját magam, amint felordítok.

¹drága fiam!

²anya